László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

László Gergely Pál

Erdélyben

        Gál Sándor tiszteletes a következőket jegyzi fel a vajdahunyadi anyakönyvben 1859-ben: „Jelenleg midőn e sorokat írom a V. hunyadi ref. egyházban a lelkek száma 140-150^re alig menyen; ezen kevés számnak is 10^de alig tesz valamit az Egyház fenn tartására. Vannak Egyháztagok kiket még itt létem lefolyt 4 éve alatt templomban soha sem láttam, vannak egyház tagok kik kedves magyar nyelvünket is rég elfeledték vagy soha se is tudták igy nem csuda ha ezeken keveset vehetünk.”

        Kéménden 1842-től már több vegyes házasság került bejegyzésre: Hobán Károly-Bancsó Karolina, Kelemen József-Roska Krisztina, Moldován János-Mezei Rákhel, Molnár János-Dragos Anna, Dehelean Avram-Lőrinc Sára.

        Tordoson Nagy Tamás tiszteletes jegyzi: „1862. nov. 27. A Tordosi Ev. Reformalt Egyház lelkeinek Száma Családonként az Anyakönyv nyomán leírtam Tordoson. Öszvesen 35 házszámok alatt létezik Tordoson 152 - Száz Ötvenkét magyar lélek, mind reformatusok – Kiknek nevek meg van húzva (54-sz. megj.), mind értelmesem beszélik a magyar nyelvet-a többinek is a nagyobb része, a kis gyermekeken kiül érti.”

        Rákosdon az 1831-ben elhunyt Fazakas Ágnesről (73 év) írva: „magyarul jól tudott.” Ugyancsak ott az 1880-as években a magyarok egy része a görög-keleti egyháznál keresztelt: Solymosi Mihály, Farkas Salamon, stb

        Ilyenkor két úton illik körbenézni, és az okot keresni: vagy a tiszteletes riasztotta el híveit, vagy maguk az emberek nem megfelelőek. Első esetre íme egy példa, mely 1844-ben jegyeztetett fel: „T. Benedek Dávid – Losádi Ref. Ecta. 4. esztendős papja élet ideje 35. esztendő, ezen tiszteletes Atyafiról az a szomorú meg jegyzés, hogy az, mind pap…a maga helyét állona, ha a legnagyobb mértékben orvosolhatatlan és megtéríthetetlen részeges nem volna – melynek következéséül botrány tselekedetei a papi szent hivatallal merőben ellenlévén s többszöri intés és büntetésis – leg kissebben  sem használna…”

         Másik eset volna, és ez a gyakoribb, amikor idegenek (nyelvben és eleinte vallásban) kerültek az illetékesek szárnyai alá még a 18. században. Ahol a földesurak (bár egyesek eredete román) keményen tartották magukat, oda nem volt lehetséges befurakodni: Őraljaboldogfalván (Kendeffy), Marossolymoson (Barcsay, Telegdi, Nagy), Marosnémetin (Gyulay), Nagypestényben (Kendeffy, Nalátzi).

        Máshol örömmel fogadtak mindenkit az Úr házába és ezek így örökíttettek meg: Nagyrápolton 1717-ben (Togya György, Dobra Thoma, Mesta Juon, Sunya Iuoan), Oláhbrettyén 1783-ban (Motok, Antoni, Bota, Jordan), Rákosdon   1697-ben (Popa, Grec, Janku, Toma, Dragan), Ribicén 1767-ben (Kretsun, Kazan, Jank, Viszkan, Mesztákon, Plesa), Tustyán 1771-ben (Balia, Csura, Gergots, Mákra, Jáni, Bokosnyitza), Kéménden 1789-ben (Pakulár, Roska, Hobán).

        Mondhatni az illető tiszteletesek koruk előtt születtek 200 évvel, és már akkor alkalmazták a globalizációt. Ez utóbbi dolognak előrelátható következménye akkor jelentkezett, mikor kiderült, hogy egyesek szaporábbak, mint mások. Néhol, engedve a saját maguk által kialakított kényszerhelyzetnek, már idegen nyelven folyt a prédikáció vagy annak jelentős hányada. Idővel a helyzet oda alakult, hogy a nép elfordult vallásától: egyesek mert magyarok, mások mert nem magyarok voltak. Ennek következménye, hogy nem igen fizették be, a fenn említett okból az egyháznak való tartozásaikat. Jellemző erre a Tustyán szenvedő Várhegyi Mihály tiszteletes esete, aki 1790-ben már áthelyezését kérte a Sancta Visitatio Canonica-tól, mivel az ottani conditiok miatt megélnie lehetetlennek bizonyult. A 19. század második felében a helyzet észre is lett véve, csak sajnos későn: „A hivek buzgóságára vonatkozólag most sem irhatok valami örvendetesebbet, mint régebbi feljegyzéseimben irtam volt: hidegség, közöny, vallás megvetése jellemzi e jelenkori nemzedéket. Ima házunk elég tiszta jó levegője van, benne mindeneket meg ujulva lát a szem. De a teljesleg üres padok látására sötét borulat száll a szivre. S aggódva merül fel a kérdés a fájó lélekben: Mi sorsa lesz a népnek, mely teljesen elfeledte Istenét?”- jegyzi fel egyik tiszteletes.

        Szabó Dezső író is megjárta Haróban, mikor feltűnt neki egy prédikáció alkalmával, hogy mennyire figyelmesen és mozdulatlanul hallgatják a hívek szavait. Mint utólag kiderül, egy kukkot sem értettek a magyar szavakból. Még durvább egy másik eset, mely a 20. század eleji rendszerváltás után történt. Akkor egy olyan törvény hozatott, hogy ahol a hívek többségben vannak azoké a templom. Egyik Hátszeg környéki templom papjának már csak annyi híve volt, hogy erőlködés nélkül megszámlálhatta egyik kezén. Így örömmel fogadott tíz másnyelvű jelentkezőt, kik az ő vallására akartak térni. Az öröm nem igen tartott több mint két hetet, mert akkor az illető tíz elhatározta, hogy visszatér régi vallására. Persze most már a templommal együtt.

        Befejezésül csak annyit, hogy a rég elindult folyamat most is zajlik. És isteni egyetértésben vagyunk, mert senki se tesz semmit.