László Gergely Pál
HAZÁTLANOK
A brazil “mennyország”
A Sztrigyszentgyörgyön 1910-ben lezajlott, bukovinai székely telepítés bonyodalmai kevésbé ismertek a nagyközönség előtt. Egyetlen részletesebb leírása a telepítés körül lezajló bonyodalmaknak, csalásoknak és panamázásnak László János, dévai telepes gazda tollából erednek, aki eleinte maga is részt vett ebben a magánúton lezajlott telepítésben. Amikor azonban rájött a Szabó Imre magyar királyi pénzügyi számtiszt és Rádu János tanító üzelmeire, kilépett a telepítő bizottságból és leleplezte őket. Ezért Szabó Imre törvénybe adta László Jánost, de a vádat visszavonta, a László által bemutatott bizonyítékok megdönthetetlensége következtében. László János nem elégedett meg csak ennyivel, hanem levélben figyelmeztette Tóth Imre istensegítsi tanítót és Kubacsek János hadikfalvi plébánost a sztrigyszentgyörgyi eseményekre, kérve őket, hogy világosítsák fel a telepedni kívánó bukovinai székelyeket a Hunyad megyei eseményekről.
Az eleinte megígért, jó szentgyörgyi földek elcserélése silányabbakra és az előlegbe fizetett pénzösszegek eltűnése hátrányos helyzetbe hozta a gazdaságilag amúgy is szegény, kitelepedett székelyeket. Visszamenni Bukovinába már nem volt hova, mert ottani telkeiket eladták, megélni Szentgyörgyön pedig majdnem lehetetlennek bizonyult, a hatalmas részletek miatt, melyekbe a telkek kerültek. „Szerencséjüknek” bizonyult a telepeseknek az első világháború, amikor az infláció következtében egy-egy telek árát ki lehetett fizetni egy kisebb borjú vagy jobbacska süldő árárból. Azonban a jó, zsíros bukovinai földekhez szokott székelyek elégedetlenek voltak a sztrigyszentgyörgyi földekkel – jogosan – melyek a legnagyobb erőfeszítésük mellett is alig-alig biztosították a népes családok megélhetését. Ezért, 1910-1922 között egy állandó mozgás volt a faluban, telepesek jöttek, mások pedig elhagyták a falut, a jobb megélhetés reményében. Majd 1922-1923 között 40 család hagyta el a frissen létesült telepet. Egyesek Magyarország felé mentek, majd onnan, a német kikötőkben hajóra szállva Dél-Amerikába vagy Kanadába utaztak. Adatközlőm, id. Burján István (84 éves) elmondása szerint, sokszor hat hónapba is telt, míg a hajójegy megérkezett. Reménykedve hajóztak Brazíliába, ám az ottani megélhetés is nehéznek ígérkezett. Néhány évig a sao paulo-i emigrációs házban laktak, majd később onnan is szétszóródtak.
A sztrigyszentgyörgyi parókián található - többek között - egy levél, melyet Györfi Antal küldött Brazíliából 1931-ben, László Ferenc helybeli papnak. Ebben részletesen, négy oldalban leírja, a Brazíliába telepedett szentgyörgyiek helyzetét.
Levelének első soraiban Györfi Antal köszönti a plébánost, megköszöni érdeklődését a volt hívei iránt. Majd keserűség tör fel soraiból: “… mert elhatuk az Szeretet Anyánk Szülő földjit, Az Drága Erdéli Bérczeket, Amit az Őseink Meg Szereztek Nekünk És kivándoroltunk az Idegenbe az Brazilia vadok lakta Fölgyére.”
Saját helyzetét mutatva be, Györfi kiemeli, hogy munkája nyomán jobban megél, mint bármelyik szentgyörgyi gazda, de fájdalommal jegyzi meg, hogy nem a saját gazdája, mert gyári munkás. Majd László Ferenc plébános kérésének eleget téve, leírja volt szentgyörgyiek helyzetét Brazíliában. Ezek, 8-9 évvel a kivándorlás után, már annyira szétszóródtak, hogy még magában a fővárosban sem laknak együtt. Sao Paulo-ban 8 család éldegélt: Villa Mario-n Pál Jóska, Villa Anastacio-n Benkő Ferenc, Kiss Lőrinc, özv. Sorbán Fábiánné, Benkő Márton, Kiss Ferenc, László Albert és László Sándor Árpád. Az utóbbi kivételével, a többiek mind gyári munkások.
A fővárostól 32 km.-re dél - keleti irányban, Cageiras-on, egy német papírgyár telepén lakik a levél írója, Györfi Antal, továbbá özv. Szentes Péterné, özv. Szőcs Mihályné és Becze Mihály.
Sao Paulo-tól északra, 20 km.-re, Sao Bernardo-n telepedett le hét család, úgymint özv. Csíszer Antal, Bakos József, Csernik János, Péter Albert, Péter György, Miklós Márton és Maneszkul Ferenc.
Még távolabb telepedett a brazil fővárostól, 685 km.-re észak - nyugati irányban, Parana államban két család, Györfi Miklós és Sorbán Mihály. Boldogasszonyfalván, a fővárostól 886 km.-re déli irányban lakik Turbuk Antal, Turbuk Zakariás, Székely István, Illés Gáspár, özv. László Gergelyné és özv. Turbuk Péterné, a családjukkal. Ezek jobban, szervezettebben élnek, mert a hat sztrigyszentgyörgyi családon kívül még 39 család él ott, zömében magyarok, de akad néhány német köztük. Magyar iskolájuk is van, ahol egy Győr megyei tanító oktat, Kiss Aladár. A telepesek saját költségükön tartják fel az iskolát, és ők fizetik a tanítót is, akárcsak a fővárosi magyarok, a felekezeti iskolájukat.
Három telepesről Györfi Antal nem tud semmit, még hollétüket sem. Ezek: Kató Ferenc, Szentes Pál és Kató Ágnes. Ugyancsak másik három család, Kiss Lajos, Györfi Vilmos és Györfi Janós, megelégelve a brazil viszonyokat, visszatértek Erdélybe. Kitérőként említem meg, hogy a két Györfi hollétéről nem sikerült semmit sem megtudnom, azonban a Kiss Lajos sírja fellelhető ma is a sztrigyszentgyörgyi temetőben.
Helyzetük, a brazíliai magyaroknak, nem könnyű. Megérzik ők is a világinflációt, habár dolgoznak különböző gyárakban. Nagy a munkahiány, a bérek gyengék, rengeteg ember rá van utalva a kegyelemkenyérre a Brazil Jóléti Konyhán, ám szerencsére, a szentgyörgyiek közül még senki sem jutott ebbe a helyzetbe.
Tanulás terén sem volt fényes az ügyük, mert pénz hiányában nehéz fenntartani a felekezeti iskolákat. Maga Györfi is, két fiát a brazil állami iskolába jártatta, majd felsőbb oktatásra is brazilba adta őket, mert ezen a nyelven a tanítás ingyenes. Így csak a vonatbérletet kellett fizetnie.
Vallási állapotukat megemlítve, Györfi keserűen jegyzi meg: „Nagyon kevés Bizalmat fektetnek az vallásra”. A magyarság gyenge vezetősége kevés súlyt helyez a vallásra, de annál inkább a mulatságokra, a kabarék és a bálok szervezésére. Ezért a helyzetért első sorban a családokat vádolja Györfi, mert: „…és kőnyen hagyták az Növelést és nem gyakorolták az valást és máma ha az ember meg kérdi atol az Gyermektől hogy mejen valásu vagy hát ezt a feleletet kapja rá hogy ő nem tugya mire jó az valás.”
A református felekezetű magyarok jobban szerveződtek, igaz, ők többen is vannak. Már 1931-ben megkezdték a Református Egyházközség előkészítését, és minden vasárnap több mint 800 hívő gyűl össze a vallásos szertartásra, a Brazil Református templomban.
Házasság szempontjából is kényes a helyzet, többen kénytelenek a fiatalok közül – főleg a szegényebbje – vadházasságban élni. Ugyanis a törvényes esketés pénzbe kerül, és nem is kevésbe, átszámítva az akkori árfolyam szerint 1365 lejbe. Az egyházi esketés olcsóbb, de annak az ára is 640 lej. Györfi két leányát adta férjhez 1930-ban, és a szegényes nász is 20500 lejbe került.
Györfi Antal szerint, a honi brazilokkal való viszonyra is nagyon kell vigyázni. Az emberélet keveset ér, “…Mert it egy Tyuknak drágáb az élete mind egy emberé…”, a forró vérmérsékletű brazilok két szó után már pisztolyt vesznek elő, ha nézeteltérésről van szó. Olyan is történt, hogy valakit azért lőttek le, mert szivart kértek tőle és ő visszautasította a kérést.
A vallás elhanyagolása, a kulturális elesettség, a brazil nyelvű iskolák hatása a második, brazíliai magyar nemzedéken mutatta meg eredményét. A magyar nyelvet csak alapfokon beszélik, a nagyobb városok asszimiláló képessége lassan beolvasztotta őket. Az első nemzedék is kénytelen volt megtanulni a hivatalos, portugál nyelvet, ha a tisztviselőkkel vagy a hatóságokkal akarták magukat megértetni. Érdekességként említem meg, amit idős Burján István elmondott, a Sztrigyszentgyörgyre visszatért “brazilokról”, köztük Kiss Lajosról (1889-1962) is: “néha portugálul “galagyoltak” egymás között, ha úgy akarták, hogy a jelenlevők ne értsék meg őket.”
Igaza volt László János dévai telepes gazdának a kéziratában: az olyan “jótevők” mint Szabó Imre és Rádu János több kárt okoztak viselkedésükkel, a magyarság érdekeire nézve, mint az 1910-1913-ban elsikkasztott, kb. 68000 korona értéke.