Madéfalva

László Gergely Pál

Madéfalva

“Olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”- írta Michael Conrad von Heidendorf önéletrajzában.

Arra emlékezett, amikor a madéfalvi veszedelmet követően a környéki falvak harangjai egybehangzóan naponta többször is megkondultak, s egymással is beszélgetve, mint a feketébe öltözött halottsirató asszonyok, keserű, gyászos, búgó hangon elkongatták azokat, akik azon a hajnalon-reggelen az osztrák tisztek és katonák kilőtt golyóitól, irgalmatlan kardcsapásaitól halálos sebeket kaptak. Mert azon a hideg, téli hajnalon Madéfalva utcáin, a falut körülvevő patyolatfehér hóborította határban, még az Olt folyóban is vér folyt, az igazság kereséséért ott összegyűlt székely férfiak vére, csupán azért, mert régi szabadságuk visszaszerzéséért küzdöttek, melyet a szülőföldjükre érkezett idegen hatalom képviselői végleg el akartak rabolni.

S amikor a gonoszságról gyorsan terjedő hír hallatán elindultak a Madéfalván összegyűltek családtagjai abban a reményben, hátha az ők férjük, apjuk vagy testvérük, gyermekük nincs a halottak között, nemsokára már a hideg csendbe belehasító jajgatás hallatszott a falu körüli mezőről is, mert hol itt, hol ott találtak valakik szeretteikre a földre hullva, ártatlanul kiszenvedve, végleg eltávozva.

Számosan voltak olyanok is, akik az erdők felé menekülve tovább vonszolták vérző sebekkel teli testüket a megmaradás reményében, de a következő napokban őket is utolérte a halál-s a harangok ilyenkor újból és újból vádló hangon megszólaltak.

Az utódok a falu között emlékművet emeltek, hogy az ott történtek soha ne merüljenek feledésbe. Mert ezek a kövek beszélő kövek.

A madéfalvi emlékműről

A Madéfalván tragédiába fulladt társadalmi-nemzeti harcos kiállás hőseinek dicső emléke örökre fennmaradt az akkor gyászoló és később tisztelgő nemzedékek tudatában, szívében. De, a maga módján, vagyis kevély és intő kihívással, a hatalom is felejthetetlenné akarta tenni, legalábbis egy időre a történteket. Ezért a legyilkoltak sírjára hevenyészett jelt állíttatott ezzel a felirattal: Domita siculorum superbia sic jacet! Itt nyugszik a megzabolázott székelyek gőgje!

És ezzel az áldozatok ügyét, az ő részéről, lezártnak tekintette.

De a székelység, kinek a fiai, rokonai, elődei aludták örök álmukat a madéfalvi tömegsírban, nem! Főleg Felcsík lakossága, mely Csíkszeredába menet a sír előtt haladt el, iszonyattal és háborogva vette tudomásul, hogy még ártatlan véráldozata után is megalázzák, kigúnyolják. Hamarosan adódtak kegyelettel adózó székely ivadékok, akik méltó emlékjelt akartak emelni az elesettek tiszteletére, emlékeztetőül az eljövendő koroknak, utódoknak. Az első egy honleány, nemes Nagyajtai Cserei Zsuzsanna volt, aki 1769-ben, miután a túlélő "bűnösök" is amnesztiában részesültek, a sír mellé keresztet állíttatott, jeléül, hogy a székely nép mást lát, tisztel a madéfalvi eseményben, mint a tovább önkényeskedő, fenyegetőző hatalom. Aztán idős Részegh András és neje állíttatott még egy keresztet, melyen írásban is kifejezték, hogy mit jelent nekik, falusfeleiknek, honfitársaiknak 1764. január 7. A kereszten ez a felirat állt: "székely emberek nyugszanak itt az 1764 évi madéfalvi veszedelemből s gyászaikat, ha híven tudnák kifejezni, sóhajjal állanánk hamvaiknál." És 1885-ben Szabó Péter is tetetett egy keresztet Jézus tiszteletére és az elesettek emlékére. (a madéfalvi római-katolikus templom Jézus szíve tiszteletére van felszentelve.)

A sírkert előterének két sarkában most is áll egy-egy kereszt. A felsőn az olvasható, hogy 1943-ban Farsang Ferenc és neje, az emlékmű akkori közvetlen szomszédjai, újították fel a már korábban is ott álló keresztfát. Az alsóra az van vésve, hogy állították 1878-ban és felújította Részegh András.

Az esemény után száz évvel Nagy Imre, a csíksomlyói gimnázium tanára, utána járt a fellelhető adatoknak, felkutatta a számára hozzáférhető dokumentumokat, összegyűjtötte a még élő emlékeket azzal a szándékkal, hogy megírja a madéfalvi veszedelem történetét és az abból származó jövedelmet, az akkor már tervbe vett emlékmű felállítására szenteli. Tervét sajnos nem tudta megvalósítani. Dr. Orbán Gyula csíkszeredai származású orvos kezdeményezésére és kitartó utánajárásával 1891 őszén egy 171 tagból álló emlékműállító bizottság alakult.

Az emlékmű felállítása céljából adományozási akciót indítottak. Az ehhez szükséges 300 darab felhívás és 4000 darab gyűjtőív nyomtatását ingyen vállalta a csíkszeredai Györgyjakab Márton nyomda- és laptulajdonos. Az első két évben a gyűjtés olyan nagy lendülettel ment, hogy majdnem 2000 forint jött össze, de utána csaknem teljesen leállt. Így az 1896-ban esedékes Millenniumra tervezett emlékműavatás nem sikerült. De a kezdeményezők, az ügy szorgalmazói nem csüggedtek.

A gyűjtési kezdeményezés megindoklása és népszerűsítése érdekében, az akkor már harmadik évében járó Csíki Lapok című helyi újság 1891. okt. 21.-i számában aláírás nélkül, de valószínűleg Orbán György tollából, vezércikk jelent meg, 1764 címmel. Íme a szöveg egy része: „Már 127 év múlt el azóta, hogy a "Vészhalom" hantjai a székely nemzeti szabadságért lemészárolt székelyek megfagyott és közös sírja fölött felhányatott. Mindjárt e hó (okt.) 29-én 129 éve lesz, hogy a hírhedt Buccow, a székelyek „hóhéra” a fegyverfeladási kísérlet legelső ördögi műveletét megkezdte. Letűnt a száz, letűnt a huszonötödik évfordulati nap, közeleg az iszonyú és rémes éjet megelőző fegyverfeladási kísérletek megkezdésének 130. évfordulati ideje, s az ártatlanul legyilkolt székelyek sírját, a „Vészhalom” nevű nemzeti sírt a mai napig sem jelöli ama dicső hősökhöz méltó emlékjel. Mi ez? Madéfalva szomorú nótáját már elfeledte a székely? Kihalt már a nemzetnek lelkéből a szomorú emlékű, de dicső múlt iránt minden kegyelet és érzés? Nem! Ez nem lehet! Midőn a sötét és gyászos események képe elvonul lelki szemeink előtt és az ártatlan honfi véráztatta hantok fölött járunk, jövünk-megyünk, s ezen bús nemzeti temetőt látjuk, lehetetlen, hogy meg ne mozduljon és hevesebb lüktetésbe ne kezdjen testünk minden vércseppje, lángra ne lobbanjon szívünk minden érzelme, lelkünk minden gondolata és fel ne ébredjen lényünk minden kegyelet és hálaérzete… Eljött tehát az ideje, hogy az ezen nemzedék kebelében rég megszületett és ápolt nemzeti méltó emlékjel felállításának eszméje megtestesüljön. Eljött az ideje, hogy Csík megye minden szép, nemes és jóra fogékony honpolgárainak szívét és lelkét az első és legszentebb kötelesség érzet és gondolat foglalja el, hogy a „Siculicidium”-ot a „Vészhalom” fölött mielőbb nemzeti emlékjel örökítse meg…Eljött az ideje, hogy e perctől kezdve, míg az e célra kezdeményezett alap kinövi magát és az emlékjel meglesz, a honfi szív áldozatkész találékonyságának minden nemével, minden erőnk a cél létesítésére összpontosuljon…Itt mielőbb egy dicső emléknek kell ragyognia. Ezzel mi tartozunk az eszmének, melyért ama dicső hősök elvéreztek, de tartozunk ama ártatlan lemészárolt hősöknek is, kik a székely honfi erény kimagasló nagyságát vonzó és elragadó példában ragyogják át századokról-századokra és nemzedékről-nemzedékre. Mi ma kezdünk a sok üres beszéd, politizálás és lelkesülés emberei lenni, de itt kell, hogy a tett és a kitartás emberei legyünk.. A stagnáció nem haladás.”

1891 és 1898 között mintegy 4000 forint gyűlt össze, elég a munkálatok beindításához. Zakariás Lukács csíkszépvízi földbirtokos, a sír mellett elterülő ingatlanából, az emlékműbizottság felkérésére, 400 négyszögölet ingyen az emlékműállítás rendelkezésére bocsátott. Az impozáns, faragott terméskőből rakott és márványtáblával ellátott emlékművet egy kb. 1200 köbméteres földhalomra állították fel. A munkálatokhoz szükséges szerszámokat az éppen akkor épülő székelyföldi vasutat kivitelező vállalat tulajdonosai, Gross és Fischer, ingyen bocsátották az építők rendelkezésére. Amikor a Budapesten élő, csíki születésű Tamás József műépítész tudomást szerzett a beindult akcióról, felajánlotta, hogy a szükséges tervet és a vele járó dokumentációt társával Könyöki Károly mérnökkel díjtalanul elkészítik. 1895. január 11-én az emlékmű tervét az országos Képzőművészeti Tanács elé terjesztették és az jóvá is hagyta. A műemlék csúcsára tervezett turulmadár kivitelezését a székely, gyergyócsomafalvi származású Köllő Miklóst, az akkor már neves akadémiai szobrászt, a segesvári Petőfi szobor, a félegyházai Honvéd emlékmű, a budai új Szent István bazilika, Szent István és Szent László, valamint a marosvásárhelyi Kossuth szobrok alkotóját kérték fel. A művész nemcsak az öntőminta elkészítését vállalta, hanem azt is elintézte, hogy az 1600 koronát kitevő öntés és szállítás csak 600 koronába kerüljön.(az emlékmű felavatását sajnos már nem érte meg, 1900-ban, alig 39 évesen elhunyt.)

Az emlékmű kivitelezését, több versenypályázat után, végül is Szász István csíkszépvízi építőmesterre bízták és 1898. május 10.-én elkezdték. Ugyanazon év december 4.-én már ott pompázott a turulmadár, mely 2, 60 méteres kitárt szárnyaival azóta is mintegy védi az alatta pihenő hősi halottak örök álmát. A nagyméretű márványtáblába vésett prózai szöveget dr. Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár, történész, író, az emlékeztető és tisztelgő verssorokat dr. Balló István, a csíksomlyói Főgimnázium tanára szerkesztették.

Adományoztak a következő vármegyék: Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Abauj-Tolna, Kis-Küküllő, Mármaros, Bihar, Nagy-Küküllő, Békés, Kolozs, Trencsén, Komárom, Borsód, Győr-Sopron, Brassó, Sáros, Esztergom, Hajdú, Maros, Arad, Vas és Csongrád. Adakoztak intézmények, egyesületek Felcsíkból, Alcsíkból, Gyergyóból, Békés megyéből, Nagyszebenből, Budapestről, Szatmárnémetiből, stb. Gyűjtöttek városok és falvak, melyek azonban nem nevezték meg az adakozókat: Gyergyószentmiklós, Bukarest, Marosújvár, Halas, Kézdivásárhely, Gyímesbükk, Gyergyóbékás, Kisvárda, Kiskunfélegyháza, Brassó, Debrecen, Gyulafehérvár, Madéfalva, Remete, Szeben, Nyírbátor, Ajnad, Balánbánya, Hajdúszoboszló, Nyíregyháza, Bélbor, Csíkszentmiklós, Csíkszentmihály, Csíkszenttamás, Csobotfalva, Csomortán, Gyergyóújfalu, Gyímesfelsőlok, Jenőfalva, Killyénfalva, Pálfalva, Szépvíz, Vác, Várdotfalva, Udvarhely, Csíkrákos, Dés, Barót, Békésgyula, Cegléd, Dánfalva, Gyergyócsomafalva, Szárhegy, Gyímesközéplok, Gyöngyös, Győr, Karcag, Kassa, Marosvásárhely, Miskolc, Nagykőrös, Sepsiszentgyörgy, Taplóca, Tölgyes, Sopron. És ezek mellett a magánadakozók, akik névsora több száz nevet tesz ki.

Az emlékmű állott, de ünnepélyes avatására csak 6 év múlva került sor, mert még bizonyos költségek rendezéséhez újabb gyűjtést kellett szervezni, amely most már többnyire Csíkra és Gyergyóra szorítkozott.

A Csíkvármegye törvényhatósága által patronált, 1905. október 8.-án tartott avatóünnepségen több ezer ember jelent meg és, mint írja Balló István, „oly fénnyel tartatott meg, mely méltó volt magához a vármegyéhez, s méltó az ártatlanul lekaszabolt vértanúk emlékéhez”. A Csíki Lapok november 11.-i számában terjedelmes cikkben köszöntötte az ünnepséget, megjegyezve: „Végre nekünk is van, e megyének egy szomorú kálváriája, hova imádkozni járhatunk, hol levett kalappal esküdhetünk meg porló őseink szent emlékére, hogy ha kell mi sem leszünk, ti dicső elődök, hozzátok méltatlanok”. Majd tovább folytatta: „A vén Hargita szomorú ködbe borult az ünnep reggelén, maga a természet is velünk tartott, az is gyászolt, ünnepelt. Tíz órára több ezer főnyi nép gyűlt össze. Fölcsendült a vallásos ének s Murányi Kálmán főesperes tábori miséje emelte, vezette lelkünket istenünkhöz. Ennek végeztével az egyesült daloskör kezdett bele a Himnusz dallamaiba, de énekelte az egész közönség. Az ünnepélyt Becze Antal alispán nyitotta meg.” Továbbá még elhangzott Dr. Györgypál Domokos országgyűlési képviselő és Fejér Sándor megyei közjegyző beszéde. Felolvastak Zsögön Zoltán helyi költő verseiből is. Az emlékműre 16 pompás koszorút helyeztek el. Délután a csíkszeredai városi vigadó nagytermében ünnepi bankettre került sor, melyen 126-an vettek részt.

Az utódok emlékeztek, tisztelegtek, ameddig és amikor lehetett nyilvánosan, s amikor nem, mert ilyen vagy olyan okból, például azért, hogy a Székely Himnusz ne csendüljön fel, ami köztudottan sokáig főbenjáró bűnnek számított, akkor csak szívben-lélekben.

1764. január 7.-én Madéfalván több mint 200-an lelték halálukat s sokan utólag haltak bele sebeikbe. Másokat bebörtönöztek s nem kevesen, egyesek örökre, elhagyták szülőföldjüket, a szomszédos Moldvába, majd onnan tovább bujdostak. Megannyi török-tatár- és labancdúlás után újabb súlyos érvágást kapott a székelység. Özvegység, árvaság, teljes vagy jelentős anyagi romlás, testi fájdalom és lelki bánat lett ismét osztályrésze az amúgy is szenvedett székelységnek.

Mindazt, ami 1764-ben és utána Madéfalván, Csíkban, a Székelyföldön történt nem lehet, nem szabad feledni. Az emlékmű is, melyet hódolattal keresünk fel bármikor, ha arra járunk, helyben maradottak vagy elszármazottak, ezért épült s áll büszkén, hisszük, időtlen időkig. Az 1764-es tragikus eseménnyel Mohács, Nagymajtény, Világos és a többi más, gyászos emléket idéző helységeinkkel együtt, Madéfalva is beírta nevét a magyar történelem azon lapjaira, melyek olvasása szomorú, de büszke könnyet csal szemünkbe. Mondhatnánk erre: Sic erat in fatis! Így rendelte a sors!