László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

                           Bukovinai magyar vagy bukovinai székely?

 

       Nehéz kérdés. Már csak azért is, mert az 1980-as évekig nem igen hallottam olyanokról, akik nagyon feszítettek volna a bukovinai székelységükkel. A dél-erdélyi telepeken, Déván, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron és Sztrigyszentgyörgyön jobb esetben csak csángók voltunk, ha nem eloláhosodott magyarok. Rokonságom kiterjed az Al-Dunára és tovább, ott sem igen hallottam arról, hogy nagyon büszkélkedtek volna azokban az években a székelységükkel. A kiadott írások is úgy emlékeznek meg, hogy: bukovinai magyarok (Sántha Alajos, László János, stb.).

      Napjainkra azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Annyi bukovinai székely lett, és olyan, hogy a nevüket is nehéz kiejteni. És itt nem azokról van szó, akik a nagyvilágban asszimilálódtak. Nekik erre szükség volt a mindennapi megélhetéshez, akárcsak a valamikor bukovinai magyarok közé telepedett idegen nemzetiségűeknek. Meglepő azonban az, hogy (többek között) ezek a székelyek azzal is dicsekszenek, hogy „még (!?)” beszéljük a szüleink és nagyszüleink nyelvét: Hogy lehet egy anyanyelvet még beszélni (ha egyáltalán anyanyelvük volt)? Azzal születni és meghalni kell! Az is meglepő, hogy egyesek a családfáikból csak a magyar őseiket vállalják. Hány székely maradna napjainkban, ha csak azokat számolnánk össze, akik mindkét (apai-anyai) ágon Bukovinából származnak, és minden ősük magyar volt? A dolgok állapotáról eszembe jut László János nagyapám jóslata:

       „S ha van az Égben könyv, melyben a népek és nemzetek sorsát előre feljegyzik, akkor az Örökisten e maroknyi nép sorsát még a madéfalvi veszedelem előtt így jegyezte volna fel:

                  „Ártatlanul mészároltassatok le.

                   Kő kövön ne maradjon a ti házaitokból.

                   Sohase legyen elegendő számotokra az otthonotok.

                   Mindég szükségben szenvedjetek.

                   Örök bujdosás legyen osztályrészetek.

                   Hazát csak idegen nemzetek között leljetek.

                   Senki se törődjön veletek.

                   S végül veszítsétek le neveteket is.”    

         Meggondolkoztató.

        Az egykori Bukovinában eleinte és utólag is nagy volt az etnikai keveredés. Rónai Béla neves professzor kitűnő összefoglaló munkájában a következőként emlékezik, a bukovinai magyarok összetételéről: román család 75, német 95, orosz 7, cigány 11, rutén 38, lengyel 34, cseh és szlovák 70, horvát 1, egyéb 11. Sajnos, nem történik említés a csángókról, akik valószínűleg magyarokként kerültek elkönyvelésre. Értékes az a lista, amelyben László János közel 130 székely menekült (a madéfalvi veszedelem után) nevét írja le: Ambrus, Antal, Balogh, Barabás, Becze, Bíró, Bogos, Bőjte, Cserei, Demeter, Dombi, Domokos, Fazakas, Fekete, Ferenc, Fülöp, Gecző, Gergely, stb. családokból. Érdemes ezeket a neveket összehasonlítani a Bandinus, Enzenberg, Rónai listákkal, és a bukovinai családfákkal De nézzünk bele, hogyan is alakultak Bukovinában a dolgok. 

     Az 1942-ben kiadott könyvében, a neves bukovinai kutató és történész, Ioan Nistor a következőket írja: „1751-1774. között 62 magyar család élt Fogadjistenben és 1764-1774. között 49 magyar család lakott Istensegítsben." Ez két évvel az első szervezett telepítés előtt történt. Több mint valószínű, hogy az Enzenberg kormányzó által készíttetett népszámlálási adatokat vette figyelembe.

     László János jelzi az első telepes magyarokat: „1776. március. Földnézők Szamoskáról: „a látogató emberek a földeket első rendűnek találták és a német hatósságok jóindulatát is tapasztalták a bujdosó székelyek iránt." és „1776. november 6.-án  az első telepesek megjelennek Istensegítsben és Fogadjistenben.”    

     Ezek csak a „fészekrakók” voltak, mert a java telepesről így szól az írás: „1777. március 6-10: jöttek el móduvai helyeikről, 9 (kilenc!) faluból, Istensegíts és Fogadjisten letelepült székely-magyarjai: 80 család Istensegítsbe, 20 család Fogadjistenbe." 

     Mártonffy Mór, Istensegíts első plébánosa, csak annyit jegyzett fel a plébánia könyvében, hogy a két község lakói a moldovai Szamoskából (Zamoczkiból) jöttek be. László János feljegyzi Mitók-ot és Sendricsény-t is.

    Mint lenni szokott, a telepítések során és után nagy volt a jövés-menés, mint Hacquets neves természettudós is megemlíti később is (1788-1789).

    Alakulva a telepek, 1778-1779-ben Enzenberg népszámlálást rendel el, hogy tiszta képet kapjon arról, kik voltak Bukovinában eleinte, és kik jöttek az osztrák elfoglalás után, kiket lehet megadóztatni, hány katonaszökevény van, stb. Eredmény: 61 család Istensegítsben és 63 család Fogadjistenben, akik már a település előtt ott voltak.

    Végezve a népszámlálással, 1779. október 29.-én Enzenberg Károly (Karl Freiherr von Enzenberg) tábornok jelentést tesz Istensegíts és Fogadjisten megalakulásáról a központi kormánynak. Ez az első hivatalos jelentés a két, frissen és újra alakult faluról. Újra alakult, mert Istensegíts valamikor szász település volt, templommal. Például onnan ered a Csonka-torony határbeli földrész elnevezése.

    1782-ben bánáti német telepeseket jeleznek Bukovinában, akik nem szervezetten kerültek oda, hanem kivándoroltak a jobb megélhetés reményében. Ők nem költöztek be e magyarok közé, de messze sem voltak tőlük.

     Közben Beddäus kapitány folytonosan hozza Moldvából az erdélyi (székely?) menekültet (1777-1784). Ezek között lehettek erdélyi vagy nem erdélyi katonaszökevények is, akik Moldvában találtak menedéket.

    László János a bécsi Hadilevéltár adataira támaszkodva pontos kimutatást ad a további telepesekről: „1784. november. 8. Bejött 37 család Moldvából. A családok meglehetősen népesek voltak: 7–8 gyermekkel. 1784. november. 30. Újabb 30 család Moldvából. Voltak a települők között olyanok is, kik már 20–30–40 éve éltek Moldovában.” Szóval már az 1740-es évek derekától kezdve Moldvában laktak. Lehet-e ezekről állítani, hogy tiszta székelyek?

   Újabb bevándorlás: 1785. január 2.-án Bukovina határát ismét átlépi 27 család Moldvából. Itt az osztrák adminisztráció már valamit észrevehetett, mert 1785. február. 20.-án az udvari haditanács elutasítja Enzenberg tábornoknak azon előterjesztését, hogy a telepítést a Moldvába bevándorolt erdélyi provinciális alattvalókra, illetve jobbágyokra (értette alatta a moldvai csángókat) terjessze ki. László János is megemlíti, hogy: „1784-1786-ban, a szervezett telepítések során már említés történik néhány csángó családról. Szóval már kezdődik az etnikai keveredés. Bár a székely is és a csángó is magyar, az évszázadok során alakult-megőrzött nyelvben, szokásban és hagyományban nagy eltérés mutatkozik a két népcsoport között.

      1786-ban megalakul Andrásfalva. Rá két évre betelepednek a Raráncsán át érkező református magyarok. Újabb keveredés, például a református Ömbölieket Szatmár megyéből származtatják.

      A korabeli dokumentumok (1788-ban) szerint magyar falvak Bukovinában: Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Hadikfalva, Andrásfalva, Laudonfalva, Magyarfalva, Boldogfalva. Laudonfalva lakosai (Balkótz) idővel beköltöztek Hadikfalvára és Andrásfalvára, Boldogfalváról sokat nem tudni. Meggondolkoztató a Magyarfalva elnevezés, annak tükrében, hogy mai nap is létezik Bákó közelében Magyarfalu (Arini). Nem tartom kizártnak, hogy a betelepedett csángók külön állapodtak volna meg, bár idővel ők is beköltöztek az egyre erősödő magyar falvakba.   

       1803. Újabb, nagyobb méretű német telepítés zajlott le Bukovinában (pl. a Kásler, Gaschler, Dávid, Schneller, Stadler, Nunweiller családok).      

       1824-ben Kis Károly hadnagy a bukovinai magyar „gyarmatok” között nem szerepel Magyarfalva és Boldogfalva. Valószínű, hogy nem szerzett tudomást a falvakról, mert 1834-ben Gegő Elek utazása során említi Boldogfalvát (7-800 lakos) és Magyarfalvát (600 személy). Azonban nem hallott a hegyek között 1823 táján létrejött Tomnatik-ról.

       László Jánosról még napjainkban is úgy emlékszik Sántha Alajos író: „borzasztó nyugodt, megfontolt ember volt, aki mindig meggondolta mondanivalóját, mielőtt a száját kinyitott volna”. És László következtetése 1914-ben: „az eredetileg bevándorolt fajtiszta székelyek 15-20 százaléka idegen nemzetiségűekkel keveredett és képezi ma azt a vegyes nemzetiségű népcsoportot, amelyet bukovinai magyaroknak nevezünk.”

     Vajon miért nem beszél székelyekről az a László János, aki mindvégig kitartott vallása és nemzetisége mellett, akit ezért a harói románok kapákkal vertek meg, aki tudta, hogy a László ősök Gyergyóalfaluból és Csíkszentimréről származnak? Valószínűleg az ilyen állításért és őszinteségért nem szerepel napjainkban az úgynevezett bukovinai székely pantheonban. De őt ez már nem bántja.