László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

László Gergely Pál                  

 Bukovinai magyarok 1788-1789-ben

       Berthold Hacquets (1739-1815) francia természettudós lembergi kihelyezése után (1788) a frissen alakult magyar falvakba is eljutott 1788-1789-ben. A kőzetek, ásványok és növények leírása mellett a vidék embereit és szokásait is megfigyelte. Észrevételeit már 1790-ben közölte[1]. Számunkra nagy jelentőséggel bírnak feljegyzései, valószínűleg ezek azok, melyek elsőként megemlítik a magyar falvakat: Istensegíts és Fogadjisten alig tíz éve alakult, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva 2-3 éve, míg az andrásfalvi reformátusok csak a tudós látogatása előtt 1-2 évvel költöztek be. Nem történik említés írásaiban Laudonfalváról, Magyarfalváról és Boldogfalváról.    

       Eltekintve Hacquets botanikai leírásaitól, minket leginkább az emberekről és a településekről tett feljegyzései érdekelnek. A nyugati civilizációhoz szokott tudós elítélően, lenézően és mondhatni durván ír az utazása során talált népekről. Jelzői, melyek egyáltalán nem hízelgőek, a magyarokat sem kerülték el, akiket lustáknak, állhatatlanoknak, nomádoknak, barbároknak és tolvajoknak nevez.

      A XVIII. században létező bukovinai falvak leginkább nemzetiségek, rokonságok alapján alakultak ki. Ezek mindegyike megtartotta az évszázadok alatt kialakult szokásait, mint a falvak körülkerítése vagy elsáncolása. Ez bizony furcsán hatott a tudósra, aki szabad folyást engedett benyomásaimnak. Szempontunkból, és mai szemmel nézve, mindenre akad magyarázat, és kezdjük el őket sorjában.

     Több magyar faluban az utazó henyélő embereket látott a házak előtt. Ha az utazás időpontja a déli órákban lehetett, akkor igaza is van. Általában az emberek nem dolgoztak délben a mezőkön-földeken csak kényszer esetén, leginkább csak délelőtt és kora délután mentek ki munkára. Mivel a magyarok szabadok voltak és nem jobbágyok, senki sem kötelezhette őket, hogy naphosszat a földet túrják.

     A nomádság, állhatatlanság, az ide-oda járkálás is természetes a frissen alakult telepeken. Elsősorban mindig voltak elöljárók, akik a földeket megtekintették. Utána következtek a „fészekrakók”, akik eleinte család nélkül mentek ki, gazdasági épületeket, házakat építeni, a földeket ugarolni és bevetni. Csak az első termés betakarítása után hozták ki hozzátartozóikat. Természetes, hogy nagy volt a jövés-menés, hiszen a telepek megalakulásának-, az adómentességnek hírére sok lehetett a látogató. Valószínűleg akadtak olyanok, akiknek megfeleltek a feltételek és maradtak, mások pedig tovább álltak, hiszen sokat úgysem veszítettek. A későbbiekben is bárhol alakult telep (pl. Sztrigyszentgyörgy, Al-Duna, Vice, Gyorok, Babsa, stb), mindig nagy volt a jövés-menés. Ami a lopást, vagyis az illegális vagyongyarapítást illeti, nagy a valószínűsége annak, hogy még a honfoglalástól maradt a magyarok szokása. Ennek a káros szokásnak a gyakorlásában a magyarok mesteri fokozatra jutottak, évtizedeken át megrögzötten űzték azt, a környékbeli népek hatalmas elkeseredésére.

      Hacquets szemükre veti a magyaroknak azt is, hogy nem ültetnek gyümölcsfákat. Véleményem szerint a telepítés első éveiben, nem a fák ültetése volt a fő foglalkozás, mert 10-15 évre lett volna szükség ahhoz, hogy azok termést hozzanak. Annál inkább fontosabb a földek feltörése, javítása, a legelők gondozása. Az állatok, a föld termése biztosította nekik a megélhetést, ehhez kellett ragaszkodjanak. Azonban néhol dicséri is a telepeseket, házaik felépítéséért és gazdasági épületeik beosztásáért. De adjuk át a szót Hacquetsnek.       

    „Ez a Szucsáva menti föld a legjobb, mely alatt törmelékkavics vagy durva homok helyezkedik el. Az egész vidéken a legelők több mint kitűnőek. A folyó mentén található egy másik település, de nem német, hanem székely vagy magyar. Lakói az idők során Erdélyből Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándoroltak, most részben visszatértek a császári Moldvába. Ezen vándornépek falvai úgy voltak berendezve, mint a német telepeké: a házak sorjában, egyenes vonalban, egymástól elválasztva álltak, hátul épültek az istállók. A csűrök és az istállók a házak meghosszabbításában voltak, akárcsak a németeknél. Minden teleknek saját kerttel rendelkezett, vagy a házak között, vagy ezeknek a végében. Ebből az elhelyezésből az következik, hogy egy negyven, vagy száz házból álló település nagyon hosszan elnyúlik.

    Bármilyen hosszak is a falvak, ezeknek a magyaroknak szokásuk az egészet körbe keríteni, csak a falu felső és alsó végén hagytak egye-egy bejáratot, melyet éjjelre bezárnak. Házai tágasak, megfelelnek egy család szükségleteinek, és mint minden telepen egy előszobából, egy nagy-, és egy kis szobából tevődnek össze.  Az istállók úgy vannak megépítve, hogy négy tehén és egy pár ló férjen el bennük. A csűrök is nagyok, és három részre vannak beosztva. Egyszóval, ezen telepesek ingatlanai valóságos paloták a helyi lakosok épületeihez viszonyítva.

   Az emberek minden szükségessel el vannak látva kényelmük érdekében, úgyszintén eszközökkel a házi munkák elvégzésére. Földjeik a házak közelében vannak, és a telepesek különböző hitelekben is részesülnek. Mindennek a tulajdonában vannak, ami egy paraszt kényelmes megélhetéséhez szükséges, csak ők is szorgalmasan hozzájáruljanak munkával. A férfiak fel van mentve a katonakötelezettség alól, és a családok 5-10 év között adómentességben is részesülnek. Ki várhatná el, hogy ezek a szabad és annyi előnyben részesített népek között mindennapos volt az elítélendő tettek elkövetése? Nem lenne meglepetés a részükről, ha egy olyan falut, amelyre a kormány 20-25 ezer aranyat költött egy szép napon elhagyva vagy felégetve találnánk. Ezeknél a nomád és barbár népeknél megszokottak az ilyen tettek, melyekből azonban nekik semmi hasznuk nem származik. A legérdekesebb az, hogy a császári vidékre való kivándorlásukkal nem javítottak a sorsukon, hanem rontottak rajta. Számos példa akad arra, hogy ezek a könnyelmű emberek eltávozásuk után néhány évre ismét visszajönnek és letelepednek. Úgy néz ki, hogy vérükben van a vándorlás. Igaz, hogy néhány év óta az illetékesek elővigyázatosabban bánnak a bevándorlókkal, főleg azokkal, akik már egyszer vagy többször eltávoztak. Csak azzal a feltétellel fogadják be őket, ha magukkal hozzák az állataikat. Egyedül, önerőből kell házaikat és gazdasági épületeiket felépíteniük, az államtól csak a telket és földet kapják. Ezzel a telepesek azon szintjére kerülnek, mint akik Moldvába, Besszarábiába vagy Valáhiába vándorolnak…

    …a magyarok, akik jobban kedvelik a pusztát, mint a hegyeket, Bukovinában a Szucsáva és Moldva folyók közé telepedtek le. Jelen pillanatban falvaik a következők: Fogadjisten (Fogoischten), Istensegíts (Istenschögösch), és Andrásfalva. Moldvából telepedtek ide még akkor, mikor a vidék a császári hatalom kezébe került. A Szucsáva és Szeret folyók között még létrejött két magyar falu Hadikfalva (Hadick Falwa) és Józseffalva (Joseph Falwa), melyek a az előbb említett Andrásfalvával együtt 171 családból álltak, ahonnan látogatásom idején 51 család könnyelműen eltávozott. Ezek az összesen erdélyi székelyek voltak, akik onnan 1764-ben menekültek el, az akkori gubernátor, Buccow generális megítélendő viselkedése miatt, a székely határőrség felállításakor. Szemtanúja voltam az eseményeknek, tapasztalván, hogy csak a szászok vannak előnyben részesítve. Az utóbbi három falu magyarjai 1784-86 között telepedtek ide, miután a császári udvar és a Porta megegyeztek, hogy büntetlenséget adnak nekik.

     Mikor a vidéken átutaztam, ezek a falvak jó állapotban voltak, de minden ház előtt a földön henyélő embereket láttam, akik bagózással dohányzással ölték meg napjaikat. Lehetetlen ne venni észre rajtuk a szkíták régi életmódját: keveset törődnek a jövővel, ha a napi szükséges megvan. Eszükbe sem jutna, hogy fákat, gyümölcsfákat ültessenek. Ha mégis ültetek egy-egy fát a ház elé, azt csak azért teszik, hogy árnyékban henyélhessenek”.

     Az olvasóra bízom a fent leírtak elítélését. Tetszik-e nekünk vagy sem, a francia tudós így látta az újtelepes bukovinai magyarokat.