László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

 

László Gergely Pál

                           

                Vándorló bukovinai székelyek

 

   

     A bukovinai magyarság helyzete a XIX. század második felében fokozatosan romlásnak indult. Ez nemcsak a közismert gyermekáldásnak, a földek felaprózódásának, a járványoknak és az időjárás viszontagságainak volt tudható, hanem azoknak az illetékes szerveknek is részük volt benne, akik az akkor már 100 éves bukovinai magyarság létezése alatt jóformán semmi sem tettek értük.

       Mivel a földek már nagyon felaprózódtak, alig jut egy családra 5-6 hold. Ez már nem volt képes mindennapi létüket biztosítani, így a magyar lakosok elkezdték a „móduvázást” és a fuvarozást. „Rendszerinti üzelmük a szekereskedés…”[1], szállítanak pálinkát, moldvai búzát, kukoricát, hatalmas távolságokat járnak be (1858-ban). Elszekereztek Moldvába, Besszarábiába, Erdélybe, sőt még Lengyelországba is, ezért többnyire földjeiket elhanyagolják, jelentik a korabeli krónikások.

      Szükségeiket lopással és csempészéssel is próbálják enyhíteni. Eleinte dohánnyal, majd sertéssel, szarvasmarhával és lovakkal kezdtek “kereskedni”. László János a következőket írja kéziratában a csempészetről: „E csempészet eleinte csak az államot károsította meg. Később lopott árút vásároltak meg a moldovai tolvajoktól, ami olcsóbb és jobb minőségű portéka volt a vásáron beszerzett árúnál. Ezzel aztán a magánosokat is megkárosították. Legtöbb kárt a bojárok szenvedtek, de amíg a bojárok könnyen kilábalták e veszteséget, addig a szegény emberek sínylették e dicstelen foglalkozást”[2].

       A bukovinai kitelepedéstől kezdve egészen a XIX. század végéig, a magyar kormány nemhogy segítséget nyújtott volna távoli székelyeinek, de jóformán nem is tudott róluk. Vagy ha tudott is, nagyon mélyen hallgatott. Pedig a bukovinai papok nem hallgattak, függetlenül attól, hogy katolikusok voltak-e vagy reformátusok: Druzsbáczky, Bíró Mózes, László István…Évtizedeken keresztül megalázkodtak a magyar hatóságok előtt, hogy híveik javát szolgálják. És mit kértek? Könyveket, naptárakat, írópapírt, tanítókat és fizetést ezeknek, templomot és iskolát.

     Támogatók? A katolikusoknál a Szent István- majd a Szent László Társulat, a reformátusoknál az erdélyi (kolozsvári) és a magyarországi református egyház.

    Rövid a következtetés: a bukovinai székelyeket egyedül jellemük és főként vallásuk tartotta meg magyaroknak. A földhiány mellet a magukra hagyatottság is ok volt a bukovinai eljövetelre. Mert ők ott a senkié sem voltak: apátlan-anyátlan árvák, elszigetelve az idegen nemzetiségek között.

    A XIX. század közepén már kéregető magyar gyermekekkel is találkozunk Szucsáván. Férfikéz hiányában a gyermekek is munkára vannak fogva: „Híveinknek szinte egyetlen termése a krumpli, aminek betakarítása állandóan a gyermekek segítségével szokott történni.”[3]

        1865-1866-ban a helyzet még rosszabb: a termés gyenge, azt is lopkodják, az állatok ára alacsony, pénz nincsen, így képtelenek az adókat is kifizetni. Ez vonatkozik az egyházi adókra is. A szegénység, mint társadalmi jelenség, nemzedékről nemzedékre öröklődött és mintegy megadva magukat sorsuknak tengették életüket a bukovinai magyarok. Mindezt tetézte az 1866-os kolerajárvány.

      A kimutatások szerint 1875-re már alig jut 4 hold egy családra. Ezek a számok azonban hideg statisztikák. Kiszámítására a bukovinai magyarok tulajdonában levő földeket elosztották a családok számával. A valóságban a helyzet sokkal szomorúbb. Például az említett évben Józseffalván a 143 magyar családból 43-nak semmiféle földje nincsen, 70 családnak csak vajmi kevés, két birtokos 26 holddal bír, a többi pedig egészen le 2 holdig. Sokan már képtelenek földjeikből megélni, így beköltöztek a szomszédos városokba és felcsaptak iparosoknak. Az ilyen elpolgárosiasodás már a bukovinai magyarok puszta létét is fenyegette.

    1880-ra a helyezet súlyosabbá vált. Hányatott gazdaságaik rendezésére sokan hosszú lejáratú kölcsönöket vettek fel (a rusztikál), azonban törlesztés képtelenek voltak. Következett a törvénybe adás, az elárverezés. Legtöbbször maga a gazda adott tovább a földeken, így még jobban leszegényedett. 1882-ben Andrásfalván mintegy 700 magyar család lakott. Ezekből csak alig harminc tulajdonos mondhatta el magáról, hogy nincsen adóssága.[4]

    Az 1882-es év végén elkezdődött a bukovinai székelyek magyarországi visszatelepítése. Szádeczky Kardoss Lajos történész szerint „alkalmat adott erre az Al-Duna szabályozása”, ahol telepítésre alkalmasnak elkönyvelt földterületek jutottak a magyar kincstár birtokába, Pancsova közelében (733 kilométer Radóctól).

      Gyakorlatilag ekkor kezdődött a bukovinai székelység szervezett szétszórása. Így telepítették őket Arad megyei Gyorokra (1885-ben, 580 kilométer Radóctól), 1889-92 között és 1910-ben Dévára, Hunyad megyébe (450 kilométer Radóctól), Vajdahunyadra (1892-ben, 471 kilométer Radóctól)), Babsára a Bánátba (545 kilométer Radóctól), Vicébe (Beszterce megye, 250 kilométer Radóctól)) és Magyarnemegyére (1900-ban, 240 kilométer Radóctól) Szolnok-Doboka megyébe, Marosludasra (1905-ben, 305 kilométer Radóctól), Sztrigyszentgyörgyre (1910-ben, 482 kilométer Radócótl)) és Csernakeresztúrra (1911-ben, 463 kilométer Radóctól) ugyancsak Hunyad megyébe.

    A mai napig sem értem, és hozzám hasonlóan sokan, hogy miért kellett az egy tömbben élő, sajátságos kultúrájukhoz szokott bukovinai magyarokat pelyvaként szétszórni a nagyvilágban? Milyen, vagy kinek a politikája volt ez?

    Hiszen Déva és Marosludas kivételével a többi telep keserves helyzetbe került. Elhelyezésük is meggondolkoztató. Vicében sok a föld de gyenge minőségű és az időjárás sem kedvez a mezőgazdasági munkáknak. Magyarnemegyén még annyit sem maradtak, hogy legalább valahova feljegyezték volna őket. Babsán is csak 4-5 évig tartózkodtak. Gyorokon sok a szőlős, de ők nem értenek a szőlészethez. Sztrigyszentgyörgyön 1910-ben 429 román lakott, távol esik tőle minden magyar település, román falvakkal volt körbevéve, a földek is rossz minőségűek. Csernakeresztúron 396 a román és 159 magyarul alig beszélő református közé hoztak megközelítőleg 600 tiszta katolikus személyt. Vajdahunyad pedig…Vajon mihez akartak kezdeni a behozott 19 családdal és 93 személlyel? Áprilisban érkeztek meg a telepesek, ősszel már ki volt vetve rájuk az adó. Ilyen még a Bukovinába való betelepedéskor sem fordult elő (1776-1788 között), hiszen ott öt évig adókedvezményben részesültek. Minden új telepen saját költségen vásároltak földeket, 30-50 év alatt voltak kötelesek törleszteni kamattal.

    Alapvető hibákat követette el, akarva-akaratlan, az akkori magyar kormány:

     - nem választották ki jól a telepítésekre szánt helyszínt és az ottani természeti feltételek,

     - nem vették figyelembe a bukovinaiak nagy népszaporulatát a telepek létrehozásánál (a telepesek alig 5-10 hold földhöz jutottak családonként), ezért a legtöbb esetben néhány évtizeddel később már ugyancsak földhiánnyal küszködtek,

     - kis csoportokban kerültek szétszórásra (Marosludason 13 család, Vajdahunyadon 19 család, Vicében 11 család, Gyorok „kényszertelep” azokból a székelyekből, akiknek már nem jutott telek az Al-Dunánál

    - gyakorlatilag a székely telepesekből ismét etnikai szigeteteket alkottak: az Al-Dunánál, Vicében, Babsán, Magyarnemegyén, Sztrigyszentgyörgyön, stb.

    Az eltelt 120-130 év alatt a bukovinai székelyek kitelepítéseit sokan tanulmányozták és leírták. Mint ilyenkor történni szokott, leginkább maga a szenvedő alany kerül mellőzésre, vagyis maguk az emberek. Pedig már a szervezett kitelepítések előtt és után is sok magyar kényszerült elhagyni szülőfaluját. Kemény Sámuel 1836-ban Vicov-on született, Daradics Teréz 1833-ban Straja-n, majd Basa Ilona 1883-ban Saveni-ben, Nyisztor Lépot 1909-ben Albesti-en, Csiszér Gizella 1914-ben Bécsben.

      1845-1849-ben Ó-Fratócón a következő családok kerültek bejegyzésre: Daradics József, Biszak József, Gáll Pál, Tokó Anna, Palkó István, Kásler János, Daradics György, Daradics, Ferenc, Szentes János, Gombos József, Tóbiás Péter, majd 1865-1870-között Szentes Domokos, Szentes Katalin, Erős József, Biszak Mihály, Szabó József, Kovács Mihály, Vántsa János, Varga Gergely, Kozma Katalin, Sebestyén János, Biszak József, Kovács József, Rantz István, Kerekes Márton, Szentes József, Tokó András.

     1823. és 1873. között megközelítőleg száz személy született vagy halt meg Tomnátikon. Mondhatnánk azt is, hogy ezek családi események, de végzett valaki egy olyan kimutatást, hogy hány család került ilyen helyzetbe? Mert véleményem szerint ezrével voltak, akik az öt bukovinai magyar falun kívül születtek, és mégis a bukovinai székelyek csoportjához tartóznak. Vonatkozok itt az 1776. utáni évekre.

    Egész dokumentum sorozat jelent meg az al-dunai három telepről, Székelykeve (Skorenovac), Sándoregyháza (Ivanovo) és Hertelendyfalva (Vojlovica), melyek nagy része néhány megjelent alapmunkát dolgoz fel. A nagy „székely vándorlás” kezdete volt ez, mert ekkor indultak a szervezetlen telepesek is magánúton az Al-Dunára, Gyorokra, majd a többi telepes helységekbe. Egy állandó mozgás volt Vajdahunyad és Déva között a XIX. század végén és a XX. század elején. Ez folytatódott az 1910-11-es években Sztrigyszentgyörgy, Gyorok, Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad és az Al-Duna között és tovább Magyarországra, Kanadába, az Egyesült Államokba és Brazíliába.

   Elvándorlási ok Bukovinából rengeteg volt, de a telepítők erejét is meghaladták a valódi, helyszíni tények. Mint az al-dunai telepítésnél is látni lehetett, egyes források szerint az akkori magyar kormány alig 1000 ember befogadására készül és végül megjelent 716 család és mintegy 2250 személy. A helyszínen nagy eltérések mutatkoztak a felkínált lehetőségek és a valódi állapotok között. A magyar kormányt az al-dunai folyamszakasz szabályozása érdekelte, kevésbé az emberanyag. A kormány egyelőre még szundikált. Maguk a székelyek sem panaszkodhattak eleinte, hiszen mindenhol nagy felhajtással fogadták őket, ellátták ajándékokkal az embereket útközben: szalonnát, bort, kávét és süteményeket kaptak, sőt még rezesbanda is akadt néhol. 

    Az első percek bódulatában a betelepítendők is izgató leveleket küldtek a Bukovinában maradt rokonoknak és ismerősöknek, csalogatva őket az új telepekre. És azok szekerekkel is jöttek, nem várva újabb telepítést vagy a már meglévő rendezését. Balogh János istensegítsi gazda vezetésével 41 szekér indult Bukovinából az Al-Dunának 1883-ban, a Beszterce, Kolozsvár, Déva, Lugos, Versec útvonalon. Valószínűleg előttük is voltak szekeresek, ekkor történhetett az, hogy útközben, Déván született 1882-ben Sebestyén Gergely (az Antal és Csobot Teréz fia) és 1883-ban Daradics György (a Fábián és Erdős Anna fia).

   Pedig a gondok napról-napra szaporodtak.. A magaslati levegőhöz szokott székelyeknek nehéz volt alkalmazkodniuk a Duna-parti bűzös, mocsaras levegőhöz. Házuk sem volt, a pocsolyákba ásott és gyékénnyel fedett kunyhókban tengették életüket. Keresetük is gyengének bizonyult, hiszen egy jó munkás alig keresett meg 45 krajcárt napjában, mikor egy kenyér ára 14 krajcárba került. Elosztva az összeget 5-6 felé, amennyiből állt egy átlagcsalád létszáma, rádöbbenünk arra, hogy megélni sem lehetett a bérből. Eleinte még befolytak bizonyos segélyek, majd idővel ezek is megszűntek. A dolgok ilyen állapotáért a székelyek voltak felelősek, az akkori kormány véleménye szerint, mert többen jöttek, mint kellett volna. Van valami igazság a dologban, de a szervezőket is felkészületlenül érte a bevándorlás. Ők csak a férfi munkaerőre számítottak, és nem családokra.

     Érdekes, hogy a helyi lakosság valami pusztából-hirtelen civilizációba kikerült csodabogaraknak fogta fel a bukovinai magyarokat. Ezt bizonyítja annak a pancsovai fényképésznek is a tette, aki különböző felvételeket készített róluk, majd kereskedett a csodálatos „homo bucovinensis„ felvételekkel.  

      1885-ben a székelykeveieket Gyurgyevóból a mai helyükre telepítették át. Az áttelepítésnél kitűnt, hogy sokkal többen vannak, mint amennyi föld van. És mindez 2-3 évvel az első telepítés után!? A fölösleges telepeseket átköltöztették az Arad melletti Gyorokra, ahol a kincstárnak szintén birtoka volt.[5]

       Nehezen és sok áldozat után valahogy sikerült az al-dunai székelyeknek kissé megkapaszkodniuk, de az 1888. április 27-én történt tavaszi áradás soknak közülük megpecsételte a sorsát. Többen meghaltak, mások visszamentek Bukovinába vagy eljutottak Dévára, Gyorokra sokkal szegényebben, mint ahogyan Bukovinából eljöttek. A bukovinai ingatlanukat gyakorlatilag elkótyavetyélték az eljövési lendületben, nem egyszer egy hold földet is cseréltek egy jó láncért.

    1889-ben Déva város akkori polgármestere, Issekutz Antal, a telepítés előtt álló dévai kincstári birtokon, hét székely családfőt tartott vissza. Név szerint a következőket: Daradics Fábián, Dávid József, Erdős Gergely, Hompot Gergely, id. Sebestyén Antal, id. Sebestyén József és Szőts Imre. Elcsüggedve, leszegényedve vonultak Bukovina felé, a sikertelen Al-Dunai telepítés után. Ők képezték az utólag Dévára telepedett bukovinai székelyek magvát[6], írja László János 1937-ben.

   A közölt adatok bebizonyítására és valós adatok megszerzésére a Hunyad megyei katolikus anyakönyveket vettem tanulmányozás alá. Bár ezek feldolgozása napjainkban tilos lett, szerencse, hogy az egykori kommunista vezetés elkobozott több anyakönyvet vagy azoknak másolatát, így nekik köszönhetően jogunk van saját történelmünket megismerni az állami levéltárból!  A bemutatott anyag tájékoztató jellegű, hiszen még lehetnek meglepetések is. Ugyanis a református anyakönyveket csak 1903-tól kezdődően találtam meg a parókián. Levéltárban nincsenek Ebben az első bejegyzett gyermek Székely Mária (1904. ápr.12.), szülei Székely Antal és Biszak Mária, keresztszülők Sebestyén György és Palkó Katalin, Király Márton és Gecző Mária, Sebestyén János és Sebestyén Veronika. A katolikus anyakönyvekben a következő képpen áll a helyzet:

                 

Ssz	Szülők	Gyermek neve	Született
1.	Dávid Antal, László Anna	Sándor	1889.jún.16.
2.	Daradics Mária	György	1889.szept.29.
3.	Kásler Márton, Csobot Erzsébet	Titusz	1889.nov.3.
4.	Daradics Ferenc, Biró Teréz	András	1889.nov13

 

    A bukovinai székelyek első esküvőjét Déván 1891. május 18-án tartották. A vőlegény az andrásfalvi születésű Dávid Lajos volt (János, Biszak Mária), a menyasszony Szakács Teréz (János, Lovász Róza), ugyancsak Andrásfalváról.

 

Az első elhalálozási adatok  a következők:

Ssz.	Név	Halál ideje
1.	Dávid György, a József fia	1889. júl. 3.
2.	Daradics Fábián, a György fia	1889. júl. 12.
3.	Kovács Viktor, az István fia	1889. júl.14.
4.	Daradics András, a Ferenc fia	1889. nov. 21.
5.	Kovács Ágnes	1889. dec. 19.
6.	Hompot István	1890. jan. 13.
7.	Ursulean Gergely	1890. márc, 18.
8.	Daradics György, a Mária fia	1890. jún. 21.

 

   Mint minden telepedéskor, akadtak nyugtalan emberek is. Ezek közé tartozott Erős László és ifj. Csíszér Antal. Ez utóbbi  Déván volt és elment, majd később mint zsellér jött vissza Dévára, honnan 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre telepedett, de itt sem volt nyugta s 1922-ben elvándorol Brazíliába.[7] Azonban a családok adatait tanulmányozva kiderül, hogy az említett két este nem volt elszigetelt. Hiszen többen megfordultak a dévai telepen (1889-1892 között) és Vajdahunyadon (1892), majd amikor a sztrigyszentgyörgyi (1910) dévai (1910) és csernakeresztúri (1911) telepítés megindult, akkor egy állandó mozgás volt az egyik telepről a másikra. Ám olyanok is akadtak, akik visszamentek Bukovinába. Mutassunk be néhány példát.

     Dávid Antal és László Anna gyermeke András Andrásfalván született (1885.okt.15), Rozália Gyurgyevóban (1887.júl.14), Sándor Déván (1889.jún.16), továbbá Antal, Pál, Mária, Ágnes, Anna és Dávid ismét Andrásfalván 1892-1908. között.

     Kozma József és Balázs Éva gyermekei: Mária, János, Fábián és Erzsébet Andrásfalván születtek 1875. és 1888. között, Anna Déván (1891.júl.17), majd András és Ferenc újra Andrásfalván 1892-1895. között.

   Sebestyén, György és Daradics Mária gyermekei Ambrus, József, András és Mária Andrásfalván születtek 1880. és 1891. között, Gergely Déván (1894. február 12-én), majd Rozália, Imre, Ferenc és Katalin ismét Andrásfalván 1896-1905. között. 

  Dávid Gergely és Ferenc Mária gyermeke Gergely Déván született (1894. február 23-án), Jakab Vajdahunyadon (1900. május elsején), Ádám és Éva Déván (1903.jan.13.), Ilona Vajdahunyadon (1903.aug.16-án), Erzsébet és Mária ismét Déván (1909-1915 között).

  Lovász István és Lovász Mária első négy gyermeke Istensegítsben született (Lajos, Teréz, Ferenc és Éva 1903. és 1908 között), Márta Sztrigyszentgyörgyön (1911.ápr.5.), Gergely (1913.) és István (1920.) Csernakeresztúron, Anna (1921.) és Ágnes (1922.) Istensegítsben. 

   Salamon Gergelynek és Konrád Máriának két gyermeke született Hadikfalván (Teréz 1893-ban és Márton 1894-ben), Borbála 1897-ben Vajdahunyadon, egy másik Borbála 1898-ban Sándoregyházán, Ambrus (1901), Veronika (1904), Antal (1906) Vicében és Magdolna 1909-ben Déván.

   A szamosháti, pontosabban a magyarnemegyei telepítés még annyi ideig sem tartott, hogy valahova bejegyezték volna a telepeseket. Ugyancsak tiszavirág életű volt Babsa is. Öt-hat év után onnan Csobot György Marosludasra távozott, Nagy Antal Vajdahunyadra, Dimény György és Antal József Dévára, Sepnyicki Simon Sztrigyszentgyörgyre.

    Fazakas Ferenc és Pál Katalin a két hivatalos telepítés között érkeztek Dévára. György nevű gyermekük 1895-ben született Hadikfalván, Brigitta 1905-ben és Veronika 1906-ban Babsán, majd 1907-től kezdődően a többi gyermek Déván.

     Vicében az 1901. évben befejezést nyert településen 1910-ben csak özv. Palkó Antalné és Palkó Gergely andrásfalvi származásúak maradtak meg, az elsőként telepített tizenegy családból. Varga Márton, Hompot Lajos, Sorbán Gergely és Salamon Gergely Déván tengődtek mint napszámosok. Kozsán Mihály a marossolymosi kincstári birtokon dolgozott, mint béres.

   A vajdahunyadi telepen is nagy volt a jövés-menés. Míg a hivatalos betelepítés után is többen jöttek (Bíró Lőrinc és Bíró Zenóbia 1910-1911-ben. Albert fiúk 1909-ben született „Hadikban”, Balbina már 1912-ben Hunyadon), addig mások már címet cseréltek: Németh István és Illés Vera Felső-Teleken szerepelnek, Szentes István és Galambos Teréz Csernakeresztúrra távoztak 1911-1912-ben, ugyancsak oda ment Kozsán István és Cseke Magdolna is.

    A vajdahunyadi telepítés hivatva volt, akárcsak a többi dél-erdélyi, az itteni magyarságot erősíteni. Nos mit lehetett erősíteni 19 családdal és 25 legényemberrel? Ezek is annyira gyenge minőségű földeket kaptak, hogy abból hatalmas erőfeszítés árán sem igen lehetett megélni.

    A Vajdahunyadra érkezettek is több útvonalon jöttek, és ezt az anyakönyvek pontosan kimutatják: Péter János gyermekei 1910-1920 között: Hunyad-Marossolymos-Csernakeresztúr-Hunyad címmel vannak bejegyezve, Dimény György pedig a Hadikfalva-Sándoregyháza-Déva-Hunyad vonalon érkezett. Közben Forrai István és Fazekas Borbála visszatértek Bukovinába, Hompot István és Galambos Mária pedig Székelykevére távoztak. Azonban a vajdahunyadi telepen komoly érvágást jelentett a Magyarországra való eltávozás 1945-1946-ban. Ekkor kivándoroltak: Antal Boldizsár és Sebestyén Mária, Beke Márton és Márton Teréz, Dani Gergely és Ferenc Veronika, Dani István és Márton Mária, Dávid Gergely és Ferenc Mária, Ferenc Lajos és Illés Anna, Kerekes Boldizsár és Galambos Veronika, Lovász Lázár és Ferenc Katalin, Márton Gáspár és Székely Bibiána, Márton Imre és Kozsán Mária, Nagy Ferencné Illés Anna, Orbán Márton és Ferenc Anna.

       Vajdahunyadon a következő székely gyermekek látták meg elsőnek a napvilágot:

 

Apa	Anya	Gyermek neve	Született
Nagy István	Varga Mária	Anna	1892.jún.17.
Hermann Boldizsár	Bíró Brigitta	Károly	1892.júl.6.
Galambos Antal	Antal Teréz	János	1892.júl.17.

 

     Talán a legnagyobb jövés-menés a dél-erdélyi telepek közül Sztrigyszentgyörgyön zajlott le. Ennek okát e telepítés körül lezajlott panamázásban kell keresni, mikor is rövid idő alatt több mint 61.000 Korona tűnt el. A telepítők a jó földeket is elcserélték a románokkal rosszabbra, és a megígért házakból sem állt egyetlen egy sem, amikor Bukovinából Sztrigyszentgyörgyre érkeztek. Az állandó mozgás következtében a falu temploma is csak 1935-ben készült el.

     Benkő Ferenc kimutatása szerint 1910. április 14-én 23 család már a faluban volt, év végéig ezek száma 56-ra növekedett. 1911. március 28-án 58 családról tudunk, ezek száma június 5-re 51-re csökkent.

      Még a szervezkedések elején a telepítésvezető Szabó Imre két telepest, Keresztes Györgyöt és Bónis Józsefet a telepből kidobta, mert a bukovinai magyar községeket telekürtölték a telepítésen folyó mesterkedésekkel.  Ők visszamentek Hadikfalvára.

     Az 1910-ben Sztrigyszentgyörgyre érkezettek közül, már hiányzik: Szőts István, Győrfi Albert, Beke Mihály, Szőts Mihály, Salamon Kati, Nagy István és Páll József, az összesen Hadikfalváról, azonban megjelenik Győrfi Antal és Szőts Katalin. Az itteni telepesek közül később (1922-25-ben) többen vándoroltak Brazíliába: Bakos József, Benkő Márton, Benkő Ferenc, Benkő János, Csíszer Antal, ifj. Kiss Ferenc, Kiss Lőrinc, László Gergelyné, Mezei Fülöpné, Maneszkul Ferenc, Miklós Márton, Páll József, Szentes Péter, Szőts Mihály, Sorbán Fábián és Turbuk Péterné.[8]

        1925-ig még eltávoztak a faluból a jobb megélhetés reményében: Kovács János, Sebestyén József, Gáspár Lázár, Erőss Balázs, Székely Ferenc, Roth Pál, Gáspár Kelemen, Palkó József, Várda Péter, Kató András, Kiss Pál, Kovács Péter és Szőts András. Nagyrészük Kanadába telepedett le, ám néhányan közülük csak Magyarországig jutottak.

     Bármennyire nehezen zajlott le a telepítés, az élet ment a maga útján, még akkor is, ha „kocsányból csináltak magiknak kalibát, és még ott es születtek bubák”.[9]

                                    

                                          Születések 1910.

Ssz.	Név	Született
1.	Szentes István	1910. május 16.
2.	Kovács Anna	1910. június 21.
3.	Roth Lajos	1910. július 31.
4.	Géber Imre	1910. november 5.

      Sztrigyszentgyörgy első bukovinai származású székely halottai Miklós Antal (1910. április 29-én) és Kajtár Brigitta  (1910. december 28-án).

      Többen érkeztek kerülő utakon a faluban, elég, ha csak a Sepnyiczky Simon (1865-1876) és a Szermán Zsuzsanna (1874.aug.11.) sorsába tekintünk be. Nekik 1893-1901. között 5 gyermekük született Józseffalván, 1904-1908. között 3 gyermek Babsán, 1910-ben 1 gyermek Braznic-en és 1912-1914. között 2 gyermek Sztrigyszentgyörgyön.

    Az utolsó szervezett telepítés, a bácskai előtt, a Hunyad megyei Csernakeresztúron történt. A birtokok előzetes vásárlása még javában folyt, mikor már tömegesen jöttek a települendők a szélrózsa minden irányából érdeklődni és a telepért járó előlegeket Szabó Imre telepítésszervezőnek lefizetni. Attól tartottak, hogy a telepből kimaradnak, és Amerikába kényszerülnek kivándorolni. A hiszékeny emberek pénze csak úgy ömlött a „telepítési” irodába, melynek nagy részét igen sokan soha többé nem látták, azok kik a „hazafias” telepítésben bíztak. Alig volt a telepes községben olyan települni szándékozó, akit kisebb, nagyobb károsodás ne ért volna.

    Bár a dévai telep alig egy évét ünnepelte 1911-ben, onnan már Csernakersztúrra jöttek: Szentes Gergely és János Katalin, Miklós Antal és Csernik Anna, Daradics Mihály és Kásler Anna, Illés József és Sebestyén Erzsébet, László András és Nagy Teréz, Kelemen János és Sebestyén Anna, Szatmári György és Palkó Emerencia, Tamás Lajos és Kató Borbála, Daradics György és Daradics Rozália, Oláh János, Dávid Fábián és Sebestyén Anna. Sándorgyházáról jött Lakatos István, Székelykevéről Dávid András és Dobrowolsky Katalin, Becze Márton és Palló Katalin, Hertelendyfalváról Kerekes Samu és Gecző Erzsébet, Vajdahunyadról Szentes István és Galambos Teréz, Sztrigyszentgyörgyről Lovász István és Lovász Mária.

  Csernakeresztúron a kereszteltek anyakönyve szerint a következő bukovinai eredetű gyermekek kerültek elsőként bejegyzésre 1911-ben: ápr. 2. Szentes Vince (Gergely, János Katalin.), ápr. 12. Búzás Katalin (János, Papp Éva), jún. 24. Lovász Vilma (Lajos, Barabás Anna), aug. 12. Molnár Katalin Mária (András, Sántha Regina), aug. 18. Péter Ilona Anna (Mihály, Péter Anna), aug.21. Kásler Sándor (Gergely, Palkó Anna), aug. 30. Farkas Katalin (János, Varga Rozália), szept. 6. Miklós Emerencia (József, Bíró Rozália), szept. 10. Miklós Mária (Antal, Csernik Anna), nov. 3. Tamás Borbála Erzsébet (Lajos, Kató Borbála), nov. 15. Varga Mária (Ferenc, Kelemen Veronika), dec. 3. Daradics Mária (Mihály, Kásler Anna), dec. 10. Pék Vilmos (Menyhért, Pál Anna).

      Érkeztek Dévára a szervezett telepítés (1910) után is, ezek java 1921 és 1930 között a Dévától kb. 14 kilométerre fekvő Lesnyek helységben tengődtek. Ott található Lovász Ferenc és Becze Emerencia, Turbuk Imre és Fodor Anna, Turbuk István és Fodor Borbála (ők Sztrigyszentgyörgy – Déván át jöttek), Daradics Márton és Becze Apollónia, Fábián Ambarus és Bugyi Mária, Gabos Lázár és Turbuk Mária. 

          Lovász Ferencnek és Becze Emerenciának 4 gyermeke született Déván, 4 Lesnyeken, és 2 Marosillyén. Követni egyesek sorsát nehéznek ígérkezik, hisz Fábián Ambarus és Bugyi Mária lányai közül egyik Temesvárra, a másik Dettára ment férjhez.

         Talán soknak tűnik az adatfelsorolás, bár ez csak a töredék töredéke az igazából megtörtént dolgoknak. Viccesen úgy mondhatnánk erre, hogy annyira jól éltek őseink, hogy nem tudtak egyhelyben maradni.

       Amint említettem, sok telepen még hírmondó sem maradt (Magyarnemegye és Babsa) vagy alig két család, mint Vicében. Sokan eltávoztak a telepekről az első világháborút követő rendszerváltás után (Sztrigyszentgyörgy) vagy a második világháborút követően (Déva, Csernakeresztúr, Vajdahunyad), legtöbben Magyarországra. Az 1990-es rendszerváltás után ismét sokan eltávoztak a Hunyad megyei telepekről (csak Déváról megközelítőleg 43 fiatal család). Fogyunk, kopunk, mi lesz velünk? 

 

ttints ide a szöveg módosításához!