László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

 

Volt egyszer egy Karácsony…

            (Déva)

 

    Történelmi hányattatásai során a bukovinai székelység mindig magával vitte, és féltve őrizte hagyományait. Így került Hunyad megyébe a XIX. század végén és a XX. század elején a bukovinai magyarság, hagyományaival együtt. Ekkor alakultak meg az úgynevezett Csángó telepek Déván, Sztrigyszentgyörgyön, Vajdahunyadon és Csernakeresztúron. Miért is csángók, ha nem voltunk azok? Ez hosszadalmas téme lenne.

    A bukovinai szokások közül vidékünkre a karácsonyi leányénekelést és a betlehemezést hozták. A bethlehemezést Hunyad megyében a második vilgháború kitöréséig mutatták be. Mindkét szokás táncos mulatság volt, és összetevőiben két főmozzanatra bomlik: első a vallásos célzat, második a pénz- és élelemgyűjtés Alább csak Andrásfalva és Hadikfalva karácsonyi leányénekelését említem, mert a hadiki szokás megegyezik a többi három falu, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva szokásaival (kisebb helyi vonatkozású eltérésekkel), ám az andrásfalvi pedig merőben más volt.

    Habár Andrásfalva és Hadikfalva néhány kilométerre feküdt egymástól, mégis eltérések mutatkoztak a karácsonyi leányénekelésben. Egy pontban egyeztek: „az volt a leány, akit megénekeltek, akit nem, az meg leányka volt,” tartják egybehangzóan a megénekelt leányok koráról.   

    A megénekelés a „Serkenj lelkem” és az „Ím midőn mindenek” énekekkel történt. Az énekek székelyföldi eredetére világosan utal Belényesi Márta[1]: „Mikor az 1920-as években egy tanító Gyergyóba került kántornak, még nem ismerte a karácsonyi kolendálás – a „megénekelés”, illetőleg a „serkenyelés” – szövegét. A hívek azonban ekkor még a kántorság olyan elengedhetetlen kellékének tartották azt, hogy nem választották meg addig, míg meg nem tanulta a „serkenj lelkem” és „immidőn mindenek”kezdetű énekeket. „Hadikban” a legények külön alakítottak csoportokat, aszerint, hogy a Felszegen vagy az Alszegen laktak. Korosztály szerint is két csoport énekelt, a 13-18 és 18-24 év közöttiek, így összesen négy rend, banda énekelt a faluban. Telepítési csoport szerint választottak a legények egy „legénybírót”, „bírót” vagy „nótáriust”, majd az illető, farsangkor, az „elöljáró” (vagy előjáró) elnevezést viselte. Az „elöljáró" csoportja együtt ment bálozni is, és megmaradt ez a felállítás egész farsang ideje alatt. Több szerepet, hivatalt kellett viselnie (felelőssége is volt) a „legénybírónak: vezette az énekelő (kolendáló, kolindáló) csoportot, felügyelt rájuk, köszöntötte a házigazdát. Járt a csoporttal egy „szamár” is, aki az élelmet, italt gyűjtötte „bállerká”[2]-ba (kis hordó), amit a háziaktól kaptak. Ez általában egy boldogtalanabb, „bugyutább” legény volt, aki sem énekelni, sem táncolni nem tudott. Az étel és ital mennyisége is meg volt szabva, attól függően, hogy a házigazdának hány leánya volt: minden leány után egy liter pálinka és egy „tiszta” kalács (belül töltés nélküli) került az asztalra, majd a „szamár” hátára. Képzeljünk el a költségeit egy olyan családapának, akinek 5-6 leánya volt. Mert ilyen eset is akadt, nem is olyan ritkán. A beszerzett ételt-italt a karácsony másodnapi mulatságon fogyasztottak el, a „költőbálon”.

    Amint László János is leírta,[3] Dévára és környékére az andrásfalvi szokást hozták magukkal a kitelepült bukovinai magyarok. Bár Bukovinában minden magyar faluban megénekelték karácsonykor a leányokat, annak legarchaikusabb formája Andrásfalván maradt meg. Ez régebbi formájú, mint a hadikfalvi és a többi magyar falubeli szokás, ám ocsmányabb és trágárabb, ami a nyelvezetét és az énekesek viselkedését illeti. Az énekelés este 6-kor kezdődött és másnap reggelig tartott. A legények 8-10-es csoportokban gyűltek össze. A csapat felállításában itt két „katona” lépett színre, akik a verseket mondták, szavalták a házban, majd egy „lámpásos” és „könyves” is szerepelt. Nehéz nekünk elképzelni ma, hogy a két utóbbinak milyen fontos szerepe volt. Az akkori falvakban, de még városokban sem létezett villanyvilágítás, így a „könyves” tartotta a könyvet, amelyben a szerep le volt írva, a „lámpásos” pedig világított, hogy a katona el tudja olvasni a szokásos szöveget. Andrásfalván meghatározott, szabályos menete volt a kolendálásnak. A legények csoportokként álltak össze, és úgy is indultak énekelni. Jelmezek is voltak, zsidónak, kisasszonynak (mindig legény) öltöztek. Zenészeket fogadtak fel, eleinte kettőt, majd amikor több pénz gyűlt össze 4-5-öt, két trombitást, egy dobost és két hegedűst. Először a bíró, a pap és a jegyző házát énekelték meg, vagyis „megtisztelték”, itt nem kaptak pálinkát és kalácsot. Sorra vették ezután a 16-22 éves leányokat, elénekelve a „Serkenj lelkem…” és az „Ím midőn mindenek” énekeket. Egy szakaszt a legények énekeltek, egyet a zenészek húztak, felváltva tették ezt. Később a második ének helyett a ’Szűz egy fiat szült…” nevű éneket dalolták.

    A leányos házhoz érve, a lakószoba ablaka alatt megállnak. Közben a zsidók nagy dörömböléssel-csörömpöléssel a házba berontanak, s ott a jelenlevőket kezdik háborgatni, piszkálni, az alvó gyermekeket felriasztani, sírásnak ereszteni, s általában felfordulást idézni elő. Mikor mindez megtörtént, zendítenek rá kinnt az énekre, amelyet szinten versszakonkint, a zenével felváltva, énekelnek.

    Az ének befejezése után a házba betódulnak. A közlegények két oldalt húzódnak, hogy a verselő katonák részére a középen elegendő üres tér maradjon, mert a verset sétálva mondják el.

    Ezután előáll a két piros sapkás katona, s nádvesszőjükkel erősen megcsattogtatják a gerendát, és hetykén, büszkén verselni kezdenek

    Az andrásfalvi szokásban jelenlevő idétlenkedések (amelyek a szemtelenségig mentek viselkedésben), és a szöveg trágársága sok műveltebb ember elítélését váltotta ki. Főleg a papok tiltakoztak ellene még Bukovinában.

    Íme ízelítőből az eredeti szöveg, kezdi az első katona:

 

    „Jó estét kívánok a ház öreg gazdájának,

    De annál inkább jobbat a Julcsa nevű leányának.

    Beköszöntött a tél szürke szakállával,

    Nem győzöm a bocskorom tölteni szalmával.

    Adjanak egy tákot, vagy egy petákot,

    Hogy verném a komámot.”

 

    Válaszol a második katona:

 

    „Vékony cérna köménymag,

    Jaj, de hegyes legény vagy!

    A falunak adósa vagy,

    Két krajcárnak ura nem vagy.

    Üsmertem apádot, szőrös bocskorban járt,

    Kecske…arral kente a pofáját,

    Olyan hegyesen bírta magát.”

 

    László János is, mint a dévai Régitelep bírája, betiltotta ezt a szokást néhány évre 1925-től kezdve. Ez a hátramaradottabb nép tiltakozását váltotta ki, majd újra beindult az énekelés, kissé „finomított” szöveggel.

       

 

 

  I. katona: Jóestét gazda! Tölts bort asztalodra.

                 Itt fogok maradni jó zsíros pánkódra!

 II. katona: Jóestét vitézek! Ide hallgassatok!

                 Jó tormás tyúkhússal engem jól tartsatok.

                 E sárga répákat mind nékem hántsátok,

                 A szűröm ujjába mind nekem pakoljatok!

 I. kat.:      Állj félre barátom, hadd szóljak én egyet,

                Helyén van az eszem, nem ettem meggyet.

                Bort sem ittam, kupát harmat, négyet,

                Bárcsak ittam volna háromszor huszonnégyet!

 II. kat.:     Hej, barátom, hogy meg nőttél,

                Talán napkeletről jöttél!

                Fűzfakard illene a kezedbe,

                Káposztalapiból egy süveg a fejedre!

 I. kat.:       Mikor én a hadban csákós huszár voltam,

                 Tizenkettő között a legokosabb voltam,

                 Fekete levest a sapkámból hörpöltem,

                 Sült pecsenye helyett fejszefokot ettem!

 II. kat.:     Mikor én a királynál ebédre voltam,

                 Egy hordó aranyat a zacskómba raktam.

                 Mikor a lovamra azt feltenni akartam

                 A nadrágomat telén s telénraktam!

                 (odakiált a zsidóhoz: Vájd ki zsidó, vájd ki!)

 I. kat.:      A minapában láttam egy őzet,                                                    

                Ki imitt-amott hullatott rezet.

                Ha nem hiszed pajtás, eriggy szedd fel

                S edd meg mint a lépesmézet!

 II. kat.:     Híres legény vagy te! Hallottam híredet,

                A tyúkot is ellopod, ha szerét ejtheted.

                Apádtól tanultad ezt a mesterséget,

                Hogy a holló vájja ki a szemeidet!

 I. kat.:      Piros a kend lánya képe,

                Lyukas a kend háza szege.

                Adja nékem kend a lányát,

                Majd befonom én a háza sarkát!

 II. kat.:    Tizenhárom rucatojás

                 Mennyi itt a kékrokolyás?

                 Húzzad nekem te muzsikás!

    Ekkor a zene rázendít a nótára. A legények mindenkivel „elkezeltek”, megtáncoltattak minden leányt, sőt még a szomszédasszonyokat is. A zenészek csak 2-3-at húztak egy háznál: egy-két csárdást és egy vígabbat. Amikor megelégeltek a táncot, az első katona újból erősen megcsattogtatja nádvesszőjével a gerendát, és harsányan így adja ki indulásra a parancsot:

        „Herczeg Marczi felnyergelte a lovát. Mind azt mondják magyar fiúk előre!”

    Hunyad megyében katonajáték vagy huszárköszöntő, néhány kisebb változáson esett át az utóbbi száz év alatt. Ennek oka a telepi magyarság társadalmi-szociális helyzete, a külső befolyások hatása. Természetes dolog minden népszokásban, hogy változik és bizonyos befolyásoknak, átalakulásoknak van kitéve idővel. Legkevesebb változáson az énekek, legjobban a versek alakultak át. Két-három nemzedék után a neve is átalakul zsidózássá, bár a szokás lényege nem változott. Több változat ismeretes a versről, a székelykevei, kakasdi, csernakeresztúri és dévai. Érdekes módon, habár Déva és Csernakeresztúr között kicsi a távolság, mégis a katonajátékban alapos eltérések vannak. Korosztályonként is változnak a versek, hol pótoltak hozzá, hol elvettek belőle vagy egészen átalakítottak egy-egy részt. Már a mi időnkben is azt mondták az idősebbek, hogy „mü nem így mondtuk a verset és az éneket”.

    A dévatelepi szokásról – többé - kevésbé jól - számosan írtak az elmúlt években. Általában - és ez természetes - a kívülállók félremagyarázták a szokást. Ezen nincs mit csodálkozni; nehéz olyanról írni, amit csak láttál, de nem tettél, esetleg csak olvastál róla. Még inkább melléfog az olyan, aki ír a Régitelepi szokásról, de csak 4-5 éves lehetett, amikor a Telepet 1979-ben lebontották. Szerintem három írás érdemes említésre: a Szabó Imre, László János és Zsók Béla változata. Az utóbbi kettő különösen értékes, hisz ők is személyesen több éven át részt vettek a szokásban.

    Aki kívülről írja le a szokást, az csak annyit lát belőle, amennyit az énekesek és a megénekelt leányok mutatni akarnak. Ám addig, amíg megérkeznek a legények a leányos házhoz, sok mindennek kellett történnie. Ahhoz, hogy egy szokás működjön és megmaradjon, bizonyos feltételek létezése szükségeltetett. Érdemes leírnom, hogy miért sikerült a szokásnak száz éven át megmaradnia a Telepen. Egyike a létfeltételeknek, a házak létezése.

    A korabeli, dévai várról készített fotók világosan bizonyítják, hogy a Régitelep talán fél kilométerre létesült a Piskire vezető út határában, 1889-1892-ben. Eleinte csak két utcából tevődött össze, az Iskola- és a Kicsi utcából. Úgy nézett ki, mint egy kisebb falu a város mellett. Ez egy bizonyos elszigeteltséget biztosított a székelység számára. Egy ilyen kis közösségben, ahol névről ismerték egymást a telepesek, mindenki köszönt mindenkinek és ismerték egymás mindennapi életét, nem volt más lehetőség, mint komolyan űzni a hagyományt. Ha valaki az ősök által behozott szokást nem tartotta volna be, az évekre terjedő megszólásokhoz vezethetett. Vagyis nem is annyira a szokás eltévesztésétől vagy be nem tartásától vonakodtak, hanem attól, hogy megszólhatták a be nem tartókat. A tettektől függően, még bizonyos ragadványneveket is kaphattak a tévedők, amely nevek nem biztos, hogy mindig tiszteletükre váltak. Ily módon minden fiú vagy leány igyekezett Karácsonykor a legjobbat mutatni.

    És létezett tisztelet, nemcsak a szokás és az idős emberek szava iránt, hanem a leányok és öregebb legények iránt is. Tisztelet a bandán belüli raglétrához: első katona, második katona, beköszöntő, énekesek és utoljára a zsidók. Manapság, amikor a gyermek tegezi a szülőket és nagyszülőket nehéz elképzelni, hogy az én korosztályom még az alig 5-6 évvel idősebb legényeket, leányokat is csak magázni merte. Tiszteletből-e vagy félelemből a megszólásoktól, a szokás száz éven át kitűnően megtartotta magát.

    A szokás mai állapotának több okot hozhatunk fel: az első és legfontosabb, a házak lebontása. Ekkor a dévai magyarság egy tömbben létező közössége felbomlott. Közel négy-öt éven keresztül mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, a házak lebontásának következtében. Menteni, ami menthető, megszokni az új, zárt életet, ahol nincs udvar, kert és ismerős szomszéd vagy rokon is csak pár utcahossznyira. A szokás azonban ekkor is tartotta magát. A legények az újtelepi leányos házakat énekelték meg. Igen, de ők már nem voltak ellenőrizve senkitől.  Ekkor egy olyan fellazulás következett be, amelynek a hatásai sajnos ma is láthatók.    

    Az volt szerintem a célja az 1979-80-as házbontásoknak a telepen, hogy az ottani magyarságot szétszórják, a könnyebb asszimilálás, beolvasztás végett, majd utólag megszüntessék őket, mint népcsoport. Hajszál híja, hogy ez nem sikerült tökéletesen. A Régitelepi bontások után, az ottani magyarok szórványba kerültek saját városukban

    Bár azokban az években nem jöttünk rá, súlyos csapást jelentett a Telepi kultúrotthon kisajátítása, a katonaság részéről. Ott volt a fiatalok találkozása tavasztól - őszig vagy ősztől - tavaszig. Játékok, szórakozások, megbeszélések történtek a kultúrotthonban és annak udvarán. A leglényegesebbnek azonban az bizonyult, hogy meg tudták egymást ismerni a fiatalok: nagyobbak a kisebbeket, kisebbek a nagyobbakat, tisztában voltunk a rokonságokkal.

    Néhány szóban bemutatom az előttem való korosztály által elmondottakat, a karácsonyi énekelésre vonatkozólag.   

    A Dévára telepedett, bukovinai eredetű székelységhez tartozó legénykék, például már akkor tudták a „serkenj”-t, amikor még énekelni sem járhattak koruk miatt. Készültek, hogy majd eljön az idő, amikor ők is mennek leányénekelni. Ez is egy különbség volt a Déva-telepi születésűek és a közéjük betelepedettek között. Mi az énekkel nőttünk fel, ők pedig el kellett tanulják.

    Az előttem levő korosztálynál a szabály még szigorúbban volt betartva, mint nálunk, bár egyik sem hasonlítható össze a napjainkban létező változattal.

    Az énekelni indulás egyik feltételének akkoriban a 14. életév betöltése számított. Ez néha sok könyörgésre szolgáltatott okot, mert az is szeretett volna karácsonykor énekelni, aki csak januárban töltötte volna be a 14. évét. Hosszú kérlelések után előfordulhatott, hogy a nagybanda beleegyezését adta.        

    A karácsonyi énekeléshez minden tag adott 100 lejjel járult hozzá. Akinek nem volt jövedelme, azt a szülők segítették ki. Ha 15-ön voltak, akkor összegyűlt 1500 lej. A zene 4-500 lejbe került, a többit a karácsonyi és a szilveszteri mulatságra költötték. Ha esetleg nem jutott szilveszterre, még pótolt mindenki 15-25 lejt. Ez attól függött, hogy merre szilvesztereztek és mennyi pénz maradt karácsonyról.

    A kisebb fiúk már októbertől kezdődően komolyan gyakoroltak. Ilyenkor nagyon segítettek nekik a nagyobb, rutinosabb legények, akik már évek óta űzték a szokást. Tanították a kisebbeket szavalni, énekelni, táncolni, megmutatták nekik, hogy milyenek az elvárások. Sokat próbáltak a fiatal legénykék, amíg elérték a megkövetelt nívót.  Kamaszkorban, 14 évesen, változik a hang, a legénykék javának kappanhangja volt. Nekik még a legelején kijelentette a nagybanda: ha akarnak leányokat énekelni, mindenki tanulja meg rendesen a maga dolgát. Akár katona, akár beköszöntő vagy énekes az illető. A zsidóknak is szigorúan megparancsolták, hogy mikor kolompoljanak-zajongjanak, és mikor nem. Énekelés alatt egy csengőhang sem hallatszódhatott. Akkor mindenki énekelt. A beköszöntő verselése vagy a katonák szavalása alatt tilos volt a zajongás.

    Ha a kicsi banda mégsem sajátította volna el rendesen az éneket és verseket, abban az évben eltiltottak őket az énekeléstől. Ez a rendet még a legelején a kisebbek tudomásara hoztak. Ha a katona vagy a beköszöntő nem tudta a verset, vagy kicserélték őket, vagy nem mehettek énekelni. Ahhoz, hogy valaki katona s legyen, több adottsággal kellett rendelkezzen: szép hang, jó szavalás és tánctudás és nem utolsó sorban megfelelő testalkat. Ők feleltek az egész bandáért. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki megittasodott. Akkor sem az első 2-3 háznál vagy éjjel 1-2 óra tájt. Ha mégis előfordult az eset, az illető haza kellett menjen, nem volt többé keresnivalója a bandában. Még Karácsony éjjelén sem voltak a kisebbek magukra. Akkor is, a nagyobbak éber szeme ügyelt fel rájuk.  A nagyobb legények, de akik már nem indultak énekelni, egész éjjel elkísérték a kisebb bandákat, feláldozva ezzel saját Karácsonyukat. Velük mentek és segítették őket énekelni. Egyszóval, a szokás gyakorolásában három fontos szabály létezett: rend, szigorúság és tisztelet.

    Nem egyszer előfordult, hogy kimaradt néhány leányos ház. Nem volt idő őket megénekelni, összejárni. Aztán olyan ház is akadt, ahol jól telt, vagy valamelyik tagnak barátnője volt. Ott többet időzött a társaság, így ismét időhátrányba került.

    Az is megtörtént, hogy reggelre a banda olyan leányos házhoz tért vissza, amelyet már megénekeltek az éjjel. Oda csak akkor mentek be, ha üres volt. Ha netán más banda lett volna bent, akár kicsi, akár nagyobbacska, a visszatérők megvárták, amíg azok végeztek és kijöttek.

    Valamikor állt a Telepen a Lőcsei Erzsébet kocsmája. Sokan ott űzték el gondjaikat, bánatukat, ám információ cserére is alkalmasnak bizonyult a helység. Talán ez volt az egyetlen kocsma a környéken, ahol senki sem mert verekedni. Lőcseiné hatalmas asszony volt, a férfiak sem mertek szembeszállni vele. A karácsonyi szokás szempontjából azonban más szerepe volt a kocsmának.

    Reggel, az énekelés végeztével a nagybanda a kocsmába húzódott vissza, de más is betérhetett, akinek a fogadó útjába került. Úgy 7-8 óra tájt érkeztek meg. Ott elfogyasztottak néhány sör vagy hűsítőt, kinek mihez volt kedve. Lőcsei Erzsébet, a neves kocsmárosné, ilyenkor már javában sütötte a flékent és forrázta a virslit. A karácsonyi ünnepek akkoriban nagyon szépek, színesek voltak, ellentétbe a mai szürkeséggel. Megénekelni való házak is álltak bőven, általában 20-22. Ez a szám változhatott 15-29 között.

    1980-ig megvoltak a házak a régi telepen. Ez sokat jelentett a szokás megmaradásának szempontjából, mert ha akkor két utcában volt 6-7 leányos ház, 2006-ra az egész telepen maradt 2-3 leányos ház. Ugyanígy esett a fiuk rendjének (bandájának) a száma, az akkori években járt 7-8-9 rend énekelni, 2005-ben volt három, majd rá egy évre nem is indultak énekelni. Hagyományos formában a szokás már nem létezik Déván. Még valahogyan fenntartják Székelykevén és Csernakeresztúron, de már ott is agonizál.

    Tulajdonképpen a leírtak nem az én korosztályomnak, vagy az előttem levő korosztályoknak szólnak, mert mi (ők) ismerjük ezt a szokást, gyakoroltuk is. Azokhoz szólok, akik már nem sétáltak a Régitelep házai között, akik nem az udvarra, hanem a tömbház elé mennek ki. Akik nem tudják, hogy mit jelent egy nyári estén, vagy késő őszi este a kapu előtt üldögélni, elbeszélgetni, rózsafák és törpefenyők között hunyócskázni, a szomszédtól földiepret vagy szilvát lopni.

    Írásom az utánunk jövő nemzedékeknek, gyermekeinknek, unokáinknak szól. Ha mégis sikerül, az idősebb olvasóktól is annyit elérni, hogy felsóhajtanak, „be szépek vótak azok a karácsonyok” akkor már félig elértem célomat.

 

       Déva, 2014

                                                          László Gergely Pál

 

 

 

[1] Belényesi Márta- „Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél”. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 58. old.

[2] Kisebb méretű, pálinkás hordó

[3] László János - „A bukovinai magyarság és lecsapolódottjának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig”. Kiadatlan, számozatlan gépirat, tulajdonomban.