László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

Rajozgatunk, rajozgatunk...

 

 

 

      A bukovinai székelyek történelmére vonatkozólag téves az olyan állítás, hogy csak a bácskai menekülés volt lényegében hazatelepítés, a többi eltávozás Bukovinából csak kirajzás volt. El kell mondani, hogy sokkal szervezettebben kerültek a székelyek az Al-Dunára és Dél-Erdélybe, mint mentek Bácskából Magyarországra. Mert ott csak akkor kezdték őket szervezni, amikor már nem volt hova küldeni őket.

      Maga a kirajzás szó értelme csak átvitt értelemben használható emberekre, és a történelemmel, mint pontos tudománnyal foglalkozók, nem igen használják. Gyakorlatilag csak a méhekre vonatkozik, ám emberekre vonatkozva tömeges és szervezetlen vándorlást jelent.

    A kirajzás szó használata a bukovinai székelyekre a II- világháború után jelent meg, amikor az akkori vezetőség, védve az előtte levőket, gyakorlatilag eldobta felelősségét az addig folytatott székely telepítésekről. Pedig a magyar állam által szervezett telepítések voltak addig az összesen, kivéve Sztrigyszentgyörgyöt és Csernakeresztúrt, amelyek magántelepítések voltak. Al-Duna, Hunyad megye, Vice, Babsa, Gyorok, Marosludas, Magyarnemegye stb. akkori lakosai mondhatták Trianon után, hogy Magyarországon feküdtek le és Szerbiában vagy Romániában ébredtek fel, de anélkül, hogy átlépték volna a határt. Ez volt az a fordulópont, amikor a magyar kormány teljesen levette kezét az addig telepített székelyekről. Még akkor sem foglalkozott velük, amikor a „Határon túli magyarok, mind egy szálig haza” propagandával és jelszóval vonultak fel Kolozsvárt. Érdekes szemszög, hogy csak a Bukovinában maradt székelyek voltak Romániában, a Hunyad megyeiek nem, hogy a bácskaiakról ne is beszéljünk. De adjuk át a szót László Jánosnak, aki személyesen élte át az első telepítési szervezéseket, és monográfiájában közel száz évvel ezelőtt a következőket jegyezte fel:

(részlet)

    „….Az 1882. év végén országos mozgalom indult meg a bukovinai székelyek visszatelepítése érdekében. Állítólag alkalmat adott erre az Alduna szabályozása, ahol telepítésre alkalmas földterületek jutottak a magyar kincstár birtokába. Szegény székelyek, ha tudták volna, hogy mi vár rájuk…

      A bukovinai székelyek egy küldöttsége jött Magyarországba és Tisza Kálmán miniszterelnöknél és Szapáry Gyula pénzügyminiszternél tisztelegve, kérték, hogy hozzák vissza őket a régi, igazi, édes hazába. És itt nem a magyar-szerb határt értették.

A kormány beleegyezett a visszatelepítésbe, de tekintettel Ausztriára, hivatalosan ő maga sem intézhette a telepítést, hanem rábízta a magyar társadalomra, támogatást nyújtván az Alduna szabályozását végző bizottság által, melynek élén Nagy György, kormánybiztos állott.

       A betelepítés intézésére országos bizottság alakult, Gr. Somsich Pál képviselőházi elnök vezetésével. Benne voltak a képviselőház leglelkesebb tagjai (köztük Gr. Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, Prónay Dezső, herczeg Odescalchi Artúr, Jókai Mór, Gr.Bánffy Béla, Gr. Teleki Géza, Eötvös Károly, Boitsy Pál, Ugrón Gábor, és az istensegítsi származású László Mihály) s a közélet jelesei, köztük Budapest főváros polgármestere Kammermaier Károly, Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap szerkesztője, és dr. Szádeczky Lajos, mint aki Bukovinában járva 1880-ban a Pesti Napló hasábjain felhívta a figyelmet a hontalanságban sínylődő, elszakadt véreinkre….

      A bizottság 1883 elején megbízta herczeg Odescalchi Artúr, akkor országgyűlési képviselőt és dr. Szádeczky Lajost, hogy menjenek ki Bukovinába és hozzanak be 1000 székelyt az Alduna mellé….

     Így indult meg azon székelyek visszatelepítése, akiknek elődeit a mostoha sors és erőszakos kormánypolitika a határőrség szervezésekor, másfél századdal ezelőtt a hazából kiüldözött. László János (1878. Istensegíts-1959. Déva) nagyapám így ír erről kéziratában:

„….Soha egy népben sem keltett a jó hír akkora örömet, mint a bukovinai magyarságban az 1883. év virágvasárnapján a futótűzként elterjedt azon hír, hogy herceg Odescalchi Artúr és dr. Szádeczky Lajos a magyar kormány megbízásából azért jöttek Bukovinába, hogy a 120 évvel ezelőtt Erdélyből elkergetett székelyek ivadékait visszatelepítsék az édes hazába. Megelégelték az idegenséget, megelégelték a Moldovázást, sóvárogták régen az elvesztett hazát, álmukban is ott látták magukat, és íme az álom megvalósult. Hát hogyne lett volna nagy, hogyne lett volna határtalan az öröm?

….Bár kis gyermek voltam akkor, mégis élénken visszaemlékszem azokra az örömnapokra, melyeket a nép átélt e napokban.

…... Azért is emlékszem olyan jól, mert négy nagybátyám és két sógorom is az első kivándorlókkal tért vissza a régi hazába, s amit beszélgettek, mindvégig hallgattam, készülődéseiket, elindulásukat végig láttam…” Rövid két hónapra rá már kétségbeesetten kérték eltelepítésüket Gyurgyevoról!

    Ha a bukovinai székelyek történelmében csak a „kirajzás” szó használata lenne téves, akkor személyes elégedettség töltene el. Sajnos, annyi a tévesen megjelent és átadott- betanult információ, hogy az arról külön könyvet lehetne írni.

     Kirajzás? Hát igen, ha ránézünk egy olyan térképre, ahol a bukovinai székelyek szervezett szétszórása van feltüntetve, akkor úgy néz ki a helyzet, mint egy kirajzás. Csak az van elfelejtve szándékosan, hogy kirajzás után a méhek egy egységes családot alkotnak. Míg az 1911-ig telepített székelyek megmaradtak úgy, ahogy Trianon kapta őket.