László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

CSÁNGÓ-E A BUKOVINAI MAGYAR?

                    (rövidített változat)

 

      

       Székelyesen mondva: ejsze nem. Akkor mégis honnan ragadt a bukovinai magyarokra, az elnevezés? Kezdjük az elején.

        A keleti magyarok hazatelepítési mozgalmának kibontakozása jóval az al-dunai kivándorlás-telepítés előtt történt (1883.). Az eszmét, az adományok gyűjtését és azok elosztását a Szent László Társulat karolta fel, a mozgalom lényegét képezték a bukovinai magyarok és a moldvai magyarság, más néven csángók. Mivel az utóbbiak lényegesen többen voltak, mint a bukovinai öt falu magyarsága, a Társulat keretén belül létrejött 1868-ban egy úgynevezett. “Csángó Bizottmány”. 

            Jeles emberek kapcsolódtak be a bizottmány munkájába, olyanok, mint Göndöcs Lajos, budapesti iskolaigazgató és tanár, László Mihály istensegítsi születésű író, Jókai Mór és Schlauch Lőrinc, szatmári püspök. Ez utóbbi tevékenysége, 1877-től kezdve, új lendületet adott a Társadalom munkájának, megszüntette annak évtizedes stagnálását. A különböző beszámolók, jelentések, érdeklődések a keleti magyarokról és iránt, egy széles körű, társadalmi felbuzduláshoz vezettek a visszaköltöztetés tényleges lebonyolítására. Somsits Pál képviselőházi elnök vezetésével, 1882-ben megalakult a “Csángó Bizottság.” Ez 1883. április 11.-ig működött, majd ugyanazon hónap 29-én elnevezést váltott, így alakult meg a “Csángó-Magyar Egyesület”. Az elnevezés mindvégig megmaradt, az Egyesület működése alatt, ám tevékenységéből a moldvai csángók kimaradtak. Nemcsak lényegesen nagyobb számuk miatt, hanem politikai akadályok befolyására is. Míg a bukovinai magyarok az Osztrák-Magyar Monarchia keretén belül laktak, addig a csángók a Román Királysághoz tartoztak. Idegen állampolgárokat átcsalogatni nem ígérkezett ajánlatosnak és rengeteg bürokráciával járt volna.

         Valószínűleg, a bukovinai magyarok között is akadtak csángók vagy csángó eredetűek, hiszen a Csángóföldön eltöltött 10-15 év – a madéfalvi veszedelem után – nem maradhatott eredmény nélkül. Azonban ezek száma elenyésző. Az 1785. feb. 20-án írt feljelentésében is, Enzenberg tábornok– Bukovina kormányzója – az addig megalakult négy falu magyarságának társadalmi állapotaként szabadnak vagy katonáknak írja össze őket. Ezek kisnemesek lehetettek, hisz nevük előtt szerepel az illető szülőfalvának megjelölése, mint: csíkszentdomokosi, szentkirályi, taplócai, stb.

        Most térjünk át a Bandinus Codexre, amely 2006-ban jelent meg újrakiadásban, Jászvásárban. Megemlíteném, hogy Moldva-Bukovinában az utóbbi 6-7 évben rengeteg olyan kiadás látott napvilágot (román nyelven), amely a bukovinai magyarok szempontjából felbecsülhetetlen értékű (pl. Hacquets természettudós útleírásai az 1788-1789-es évekből).

       Bandini Márk 1593-ban született Skopje-ban, eredeti neve Bandunovici. Tanulmányai végeztével a ferences szerzetesek soraiba lépett. Krassó-Szörényben és Belgrádban is tevékenykedett. Püspökhelyettessé szentelték 1644 augusztus 21.–én. Ugyanazon év szeptember 3.-án Parcsevics Péter titkárral Moldvába utazik. Megfigyeléseiről folyton értesítette levelekben feletteseit. A levelek és a Codex Bandinus összefoglalás néven megjelent nyomtatott változat között több eltérés található, mivel az utóbbi feldolgozásra került. Küldetésének az 1650-ben beállt halála vetett véget.

     A Codex Bandinus tanulmányozása után arra a következtetésre juthatunk, hogy a Szeret folyónak valamikor fontos szerep adatott: míg a folyótól nyugatra fekvő területeken már a XIII-XIV. században feljegyeztettek régi telepesek, a folyó keleti oldalán fekvő területek katolikus lakói újabb eredetűek. Ismétlem, telepesekről és nem az őshonos lakosságról van szó.

    A Codex, többek között, a XVII. századi moldvai katolikusok 1020 családjának a nevét közli, mintegy 5329 személy összlétszámmal. Leírja a kihaló falvakat, romba dőlt katolikus templomokat, a hívek pusztulását vagy más (ortodox, református) vallásra való áttérését.  A katolikus hívek ritkulásának további okai a járványokat, tatárjárás, lelkipásztorok hiánya, stb.

      Bandinus kódexének tanulmányozása után levont  következtetések:

- bebizonyítja  a moldvai katolikusok többnemzetiségét, amelyek eredete azonban vagy magyar, vagy szász.

- a katolikusok az őshonos lakosságból és a bevándoroltakból tevődnek össze.

- nagyrészük több nyelvet ismert, beszélt

- számuk az adott időpontban hanyatlásban volt, az említet feltételek miatt.

- újjáéledésük kezdődik a hittérítő lelkipásztorok megérkeztével.    

     Nem bocsátkozunk a fenti témákról részletekbe, minket különösebben a moldvai-csángóföldi személyek családnevei érdekelnek. Ezek közül több megtalálható később a bukovinai székelyek körében. És ne felejtsük el, hogy az első, Bukovinába telepített székelyek a Csángóföld-Moldva útvonalon kerültek az osztrák tartományba.

     A családnevek kutatása, mint általában, több irányba ágazik szét. Közel 110 évvel a madéfalvi veszedelem előtt, már olyan nevekkel találkozunk, amelyek az illető családfő eredetét bizonyítják: Baróti, Bondi, Bereczki, Egerbegyi, Huszti, Rácz, Tolnai, Pataki, Somondi, Székely, stb.

     Fogalakozást mutatnak a: Kozsokár (szűcs), Karcsumár (bukovinaiul=korcsumás), Pakurár (a pakura, gázolaj kereskedő, de lehet birkapásztor is), Lakatos, Illyés (az íj szótőből), Talpalár (talpaló vagy cipész), Kovács, Dobos, Kántor, Fazakas, Varga, Katona, Béres, Sipos, stb.

    A következőkben térjünk át néhány helységben leggyakrabban előforduló családnevek bemutatására, hiszen ezek a bukovinai leszármazottaknak nagyon ismerősek:

Huszt városa: Sánta, Lakatos, Szabó, Simon, Kiss, Fazakas, Dávid, Kerekes, Kádár, Gáspár, Ferenczi, Szőcs (Szőts), Ferenc, Szász, László, Tolnai.

Barlad: Mészáros, Székely, Nagy.

Bogdána: Máté, Kádár, Simon, Csorba (ez Bukovinában ragadványnév).

Bogdánfalva: Fábián, Székely.

Sztánfalva: Kerekes, Csernik, Varga, Sebestyén, Kozsán, Kiss, Lőrinc.

Gordzafalva: Kiss, Csorba, Demeter.

Völcsök: Székely, Szőts, Fülöp, Sipos.

Újfalu: Deák, Szőts, Kovács, Pál, Csíki, Kiss, Simon.

Tatros: Szőts, Kovács, Papp, Fülöp, Fazakas, Székely.

Lukácsfalva: György, Mátyás, Dávid, Pál, Molnár, Barabás, Bálint, Béresi (Béres).

Szaloncz: Antal, János, Orbán, Tankó, Kántor, Kerekes, Lőrincz.

Forrófalva: Kántor, Antal, Benke (-ő), György, Nagy, Sebestyén, Máté, Varga, Dobos, László, Simon.

Terebes: Varga, Fábián.

Bákó: Turbul (-k), Illyés, Veress, Orbán, Szőts, Palkó, Kádár, Varga, Antal, Pál.

Domafalva: Szőts, Kádár, Kántor, Gáll, Fazakas, Székely, Ambrus.

Szabófalva: Deák, Kelemen, Sánta, Székely, Imre, Varga, Fodor, Katona, Tamás, Antal.

       Ismerve a bukovinai székelyek sorsát, és a Bandinus Codexet, több kérdés merül fel, mint válasz. Az írásban említett családok java valószínűleg a Székelyföldről származott. De a feleségek? És a leszármazottai jó száz éven át, 1776-ig? Ezek házassága? Hány ilyen nevű család vándorolhatott Csángóföldről Bukovinába? Vagy egyáltalán vándorolt-e? Megőrizték-e a székely nyelvet, hagyományt és kultúrát, vagy beolvadtak a csángók közé és csak nevük maradt meg?

       Ismerték-e az említett tényeket azok, akik a bukovinai magyarokat összetévesztették a csángó népcsoporttal és elkeresztelték őket? Megannyi kérdés válasz nélkül.