László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

                                   GONDOLATOK

       Napjainkban a világon megközelítőleg 5500-6000 nyelvet vagy tájszólást beszélnek. Az eltelt két évszázadban azonban 200 állam létezett, a becslések szerint. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a népek vagy nemzetek többségének soha nem volt saját hazája, és valószínűleg nem is lesz. Ez bizonyíték arra, hogy egy állam területén belül több nemzetiség él.

     Az E.U. 25 tagállamból tevődik össze. A hivatalos felmérések szerint a lakosság tízed része, vagyis kb. 45 millió ember olyan népekből áll, akiknek nincs saját hazája. A vallonok vagy a bretonok egy állam területén élnek, míg a baszkok, katalánok, flamandok vagy rutének két- vagy több ország területén. Ezek a népek az évszázadok során szülőföldjükön éltek, csak az országhatárok változtak meg idővel.

    De nézzük csak meg, hogy mi is jellemez egy nemzetet. A meghatározás olyan embercsoportot jelent, amelynek egy-, vagy több közös jellegzetessége van:

      - közös terület (nem feltétlenül állam), ahol ők képezik a többséget, közös a nyelv, a történelem, vallás, a kulturális identitás és érték, vagy az etnográf jellegzetességek (lakás, mesterség, konyha, hit, zene, stb).

     Visszagondolva bukovinai őseinkre, hasonlóságuk és identitásuk csak a székelyföldi székelyekkel van. Nem szatmári, nem szilágysági, nem mezőségi vagy tovább nyugaton élő magyarokkal. Kijelentésem nem új, mert ezt több kutató és történész feljegyezte az idők során: Szádeczky, László, Oberding, Sántha, Sebestyén, Zsók, Iorga és Eminescu is.

     A bukovinai magyaroknak Magyarország nem volt hazájuk 1941-ig. Az úgynevezett bukovinai székelység egy vegyes konglomerátum, amelynek részesei a magyarok mellet németek, olaszok, örmények, zsidók, cigányok, rutének, stb. Ezek e népek idővel asszimilálódtak, de sokáig megőrizték magukkal hozott örökségüket. Ezért az „anyaország” kifejezést még 1848-1849-ben sem ismerték, mert minden bizonyíték arra mutat, hogy nem igen lelkesedtek a forradalomért, és igazából nem is vettek részt benne.

     Térjünk a bukovinai magyarok hazatelepítésére. A mozgalom nagyjából két részre tagolható: 1878-1911 között és 1941-ben. Az első, boszniai kitelepedésben az akkori magyar kormánynak nem volt jelentős szerepe, mint a sztrigyszentgyörgyi (1910) és a csernakeresztúri (1911) telepítésekben sem. Ám a többi akcióban jelentős szerepet vállalt, mint: a földek felvásárolása, kincstári házak építése, hitelek nyújtása. A hitelek azonban nagyon rossz helyzetbe hozták az amúgy is szorultságban élő bukovinai magyarokat. Az első telepítése időből egy fontos dolgot érdemes megemlíteni. Az úgynevezett „édes anyaország” kifejezést úgy a magyar kormány, mint a bukovinai magyarok mindenki a saját módján értelmezte: míg a kormány a Nagy-Magyarország területét értette, a bukovinai öt falu magyarsága az ős-Magyarország területére vonatkozott. Állításomat a szájhagyomány, a székelyek levelei és a korbeli dokumentumok is bizonyítják. Nehéz nekem elfogadni azt, hogy a bukovinai magyarok Horvátországba kívánkoztak volna. Miután a Szolnok-Doboka vármegyei és a szatmári földek kikerültek számításból, gyakorlatilag határról határra költöztették őket, oda, ahova senki sem akart menni És mivel a székelyek már fel voltak biztatva az elmenésre, visszaút nem létezett. Égett nagyon a föld a lábuk alatt, nemcsak a szegénység miatt, hanem az andrásfalvi presbiteri sikkasztásért is. De ez külön téma lenne. Véleményem szerint, ha nem következik be Trianon és a második világháború, a bukovinai magyarok nem hagyják el szülőföldjüket. Tény az, hogy amikor 1941-ben Bácskába telepítették őket talán nagyobb volt a propaganda, mint a lelkesedés. Senkinek sem könnyű, hogy hátra se nézve gyermekkorát és ősei, gyermekei sírját elhagyja.

     Sokan úgy tanulták vagy olvasták, hogy Német Kálmán és Elekes Dénes volt a kezdeményező. Ők csak eszközei, kivitelezői voltak az akkori népességcsere politikának. A népek nemzetiség szerinti visszavonása magasabb szinten határoztatott el. Mert ki döntötte el a bukovinai németek vagy lengyelek hazamenetelét, vagy a kárpátaljai magyarok lehozatalát, az észak-nyugat Ukrajnában élő csehek visszavonását Csehszlovákiába, vagy a cseh területeken élő rutének keletre vitelét, pontosabban Ukrajnába. Akkor, vagyis 1947-ben 12 ezer rutén optált, volens nolens, és kelet felé indult. Miután kijelölt helyeikre érkeztek, nagy szemeket meresztettek a szovjet „mennyország” láttán. A nekik ígért házak más, ukrán telepesekkel voltak elfoglalva, akik ellenségesen viselkedtek velük. Sok rutén az első évben földbe ásott kunyhókban töltötte a telet, nem egy közülük éhen pusztult. Aki nyíltan protestált és kérte visszavitelét szülőföldjére, azokat letartoztatták, szovjetellenes felbujtással vádolták és a híres GULÁG-ba deportálták. Kevés azoknak a száma, aki a kényszertábort átélte. Igaz, milyen ismerős a szöveg? Mintha más népeket is fogadtak volna ilyen túlzott melegséggel az őslakosok.

    Nincs szándékomban a bácskai menekülést elemezni, csak egy kérdés tevődik fel bennem: hova mehettek volna? Bukovinát, a szülőföldjüket önként elhagyták, Bácskában nem maradhattak, az őshazájuk, Székelyföld pedig Románia részévé vált. Mert ott, Székelyföldön volt az őshaza.

    Egy másik gondolat az, hogy abban az időben miért nem telepedett „haza” az 1883-ba Bácskában létrejött három falu magyarsága is? Vajon azért, mert saját házuk és földjük volt? Mert az kétlem, hogy a szerbek vagy a partizánok nem tudtak ottlétükről? És mégis ott maradtak, mindent vállalva. Érdekesnek számítana egy akkori tanúvallomás, hogy miért nem kívánkoztak ők is haza? Bizony, sok volna még a mondanivaló.

   Rövid eszmefuttatásomat egy sajnálatos következtetéssel fejezem be: szentülőben van a bukovinai nyelv és a hagyományok is, a sok rendezvény és találkozás ellenére is. A vegyes házasságok, az irodalmi magyar használata, érdektelenség és nem utolsó sorban a még élő hagyományok rossz továbbadása. A fenti dolgokat máshol is tapasztaltam, nemcsak szülőföldemen. Távol áll tőlem, hogy másokat elemezzek, esetleg megítéljek, csak a dévai helyzetre vonatkozom: tájszólásban csak az én, és az előttem élő korosztály beszél, a karácsonyi katonajáték már csak emlék, tánc nincs, a bukovinai énekeket már hangjegyek után tanulják még az előttem élő nemzedék is. Arról már nem is beszélve, hogy a bukovinai mesemondó versenyekre küldött gyermekek közt olyan is akad, aki magyar de nem bukovinai eredetű, és órákra jár a tájszólást megtanulni. Hol vannak az utódaink? Ha valaki tenne valami azt hamar lefújják, aki pedig kellene támogasson az vagy nem teszi, vagy csak reklámnak használja fel a nagy nehezen összehozott rendezvényeket.

   Élő történelmünk hattyúdala nem most kezdődött el, hanem akkor, a mikor az első bukovinai magyar házaspár végleg elhagyta szülőföldjét. Bár fájdalmas megállapítás ez és sokaknak nehéz elfogadni, mi csak a záróakkordoknak vagyunk napjainkban tanúi. Mire is gondolhatnék akkor, mikor egy 60-70 éves bukovinai székely szájából ilyent hallok: „én még beszélem apáink nyelvit!” És ezt is suttogva mondja, miután körülpillantott.