László Gergely Pál

HAZÁTLANOK

 

Solymár Imre:
 

MI EZ A NAGY SIETSÉG, „MAGYAR MENÉS",„CSÁNGÓ LÁZ"[1]
 

         Hertelendyfalva 1883. július 21-én kapta nevét, Hertelendy József torontáli főispán tiszteletére. Az elpusztult Ivanova határában alapított helység előbb  a Nagy-Györgyfalva nevet nyerte a telepítés első kormánybiztosa Nagy György szegedi kincstári jószágigazgató után, majd mikor Bonnáz Sándor  püspök alapítványából két falu templom és  papi-lakjára támogatást kapnak, 1888 őszén a hála jeléül „Sándoregyházára változtatják”. 

       Az elpusztult Gyurgyevót előbb Rádayfalva, majd „az ott létezett Kevevára emlékére
Székely-Keve névre keresztelték.”Ma e három: Vojlovica (Pancsova - Pancevo város részeként) Ivanova, illetve Skorenovac - Belgrád közelében. A telepítés körülményei meglehetősen ismertek: ezer embert akartak hozni és bejött négyezer."
        A legkorábbi, szinte rémült reagálás Benedek Elek „fiatal író"-tól való. A helyszínről, az első szerelvény indítása előtt, 1883. március 22-én írja: „Ami a táviratnak azt a részét illeti, hogy ezernél többre nincs is hely, nem tudom mit mondjak reá. Mi nem izgattuk a népet, sőt mindenütt kijelentettük, hogy csak ezer lelket vihetünk ez alkalommal, de mindennek daczára nem ezer, de ötezer is kész jönni." Néhány sorral odább pedig: ,,Ha ezeknek nem tudnak helyet adni, akkor irtózatosan felsülünk a telepítéssel. A nép szörnyű csalódáson fog keresztülmenni, hiába volt akkor minden lelkes mozgalom, ha ide az a hír jön vissza, hogy nincs hely."

       A későbbi események Benedek Elek aggodalmát igazolták. Sejti a botrányt Nagy György kormánybiztos is, ezért írja meg és adja ki már 1883-ban a maga „mentségét", emlékiratként. S amikor a telepítésben aktívan részt vállaló Szádeczky Lajos negyedszázaddal később a már „történetté vált" munkálatokra visszatekint, teszi ezt „emlékezetnek okáért, de meg pragmatikus tanulság czéljából is a jövendőben történendő betelepítések intézésénél."

        A köztudatban ekkor már benne élt: Bukovinában s odább, Moldvában nagyszámú magyar él, keleti testvérek, akiket nem szabad veszni hagyni. Ám amikor 1875-ben a magyar parlament elé kerül a bukovinaiak hazatelepítési ügye, tisztán érzik, nem időszerű: „...ha most nincs is itt arra az idő, hogy ez megtörténhessék, de mindenesetre lesz idő, midőn a kormány gondoskodni fog, hogy ezen testvéreink akár a kincstári uradalmakra, akár az alföldi pusztákra letelepíttessenek..."
        "László Mihály is - aki pedig bukovinai, istensegítsi születésű volt, s iskoláztatása után maradt Budapesten - távolabbra tekint, amikor erről szól 1877-ben: „...a bukovinaiakat... kevesebben levén, mielőbb telepítsük be... Nem sokára ezer éve lesz, hogy a magyar nemzet itt lakik; nagyszerű emlékkel akarja a nemzet megörökíteni ezeréves állami életét; ez emlékek egyik maradandó momentuma az lehetne, hogy egy-előre Bukovina csángóinak Pusztaszer tágas földén egy nagy falvat építenénk s ide telepítenők. Ez méltó emléke lenne az ezeréves honalapításnak!" S mégis! 1882-83-ban a konkrét szándéktól a meg-valósulásig háromnegyed év sem telik el! Mi ez a nagy sietség, „magyar menés", „csángó láz"?
       Kétségtelen, hogy a megelőző nyolc-tíz év demonstratív kapcsolatépítéseinek volt jelentősége, a sajtó és a társadalmi szerveződés is„a bukovinai magyarok ügyét segítette, mégis, az okokat kinn, Bukovinában kell keresnünk. Mégpedig a gazdasági okokban!” Mint ahogy a honi telepítés alternatívája helyett székelyeink választását is eredendően gazdasági ok motiválja. A kérdés irodalmában eddig nem méltatott Szmik Antal írja meg, hogy a töltések építését a Pancsova-Kubini Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat bizonyos Kutlánya János vállalkozóra bízta, aki azonban „...nem volt képes elegendő munkást állítani, mivel akkor - a szegedi katasztrófa után - az egész országban nagymérvű töltésépítési, helyreállítási és erősítési munkálatok folytak, s e miatt nagy volt a hiány munkásokban.”

        Kezdetben a gazdasági okok, s csak ezt követik a hazafias érzelmek. Bukovinában „...az ármentesítés és telepítés tervének híre eljutott hozzájuk is és reményeket keltett szívükben..." Az Al-Dunánál pedig: „...felmerült az eszme, miszerint czélszerű volna a töltések felépítésére a bukovinai testvérek közül munkásokat hozatni... az idea visszhangra találván, mind nagyobb hullámokat vert, s a sajtó útján kezdte az ország közvéleményét foglalkoztatni, mely azt mindjárt lelkesen támogatta."
            Néhány apró adat arra utal, hogy az áttelepedési szándék ezúttal az egyébként kis létszámú andrásfalvi reformátusok köréből indult." Joggal írja tehát Nagy György: „Hozzám, mint kormánybiztoshoz, Tomka Károly,az andrásfalviak derék lelkésze fordult először.
       "A Ferenc József császár és királyt, a református Tisza Kálmán miniszterelnököt, továbbá Szapáry Gyula pénzügyminisztert felkereső küldöttséget is ő vezeti, 1882 november-decemberében."

          A háttérben rejlő gazdasági ok - melyre nézve eddig ismeretlen forrásokat sorakoztatok fel-az andrásfalvi református egyház anyagi összeomlása. A korabeli presbitériumi jegyzőkönyvek és egyházi tudósítások megörökítik, hogyan vitték egyházukat volt elöljárói a „végromlás örvényébe," hogyan lett az „egy-két hamis sáfár siralmas áldozatává". 1875 végén még kifejezetten jól áll a gyülekezet, 2853 frt. 26 kr. pénze és vagyona van. Ez a vagyon azonban alig két év alatt semmivé olvadt!

          Balog Gergely kurátor ugyanis építkezést, tatarozást kezdett az állomáshelyre érkező Láng Károly, később Tomka Károly lelkipásztort várva. A munkálatokat túlméretezte, így a „munkaköltségekre" további pénzek beszedése lett volna szükséges. Azzal az „ürüggyel" is, hogy a pince-, kút- és kerítésépítésnél „nem hagyhatják félbe a munkát". Csakhogy a nép nem állt úgy anyagilag, hogy ezt megadhassa. Ekkor a nagygazdák, hatan összeállva, az egyház nevében - de a közösség tudta nélkül - 1876 őszén 1050 frt „uzsorapénzt” vettek fel.

       A gyülekezetnek minderről hat hónapig nem volt tudomása. Amikor már a fölvett pénzt mind elköltötték, úgymond „elsikkasztották," 1877. április 8-án csak akkor rendeztek közgyűlést, a lelkész elnöklete alatt „...melyben a maguk fejétől viselt adósságot határozatilag az egyház nyakába vetették".
Az adósság az elmaradó kamatfizetések miatt egyre növekedett, így szó szerint „uzsorapénzt halmoztak". A kamattörlesztés érdekében ekkor gyorsan bevonták
amihez még hozzáférhettek. Hogy „kisebb zajjal" törleszthessenek, hozzányúltak az egyház alaptőkéjéhez is. Az iskolaalap pénzeit kamatra elfizették, holott ebből kellett volna a lelkészi és tanítói fizetéseket folyamatosan finanszírozni.

        1878 őszén nem volt tovább halasztható a rendezés, ám a hitelt felvevő hat személy „nem akart elismerni semmit". Közben a kamat „gőzerővel" növekedett. Az egyháztagok is megmakacsolták magukat, nem akartak, de nem is tudtak fizetni. Így történt tehát - amint ezt a presbitériumi jegyzőkönyv megörökíti -, hogy a lelkész és esperese „...mivel a hitelező már beperelte volt a községet s az uzsora törvény még akkor nem volt életbe léptetve, kivitték a radautzi kapitányságnál hogy az adósságot az adósokon az egyház javára hivatalból hajtsa fel, mivel már a kamatok ... a tőkét is meghaladták..."
A tartozást tehát hatósági engedéllyel és karhatalommal keményen beszedték, az ellenszegülőkre zsandárokat vittek, s még az „utolsó ruhadarabokat is elszedték, „megzálogolták". A kétségbeesetteket kikacagták, bántalmazták."
Ráadásul az 1878-as tél rosszul indult, kitört az ínség.
Az „egyházi pótlék" után pedig - legalább is a szegény nép - a saját adóját már nem volt képes fizetni. Láng Károly lelkész idáig juthatott el. Ahogy később megörökítik: „...nagy lelki erővel a bajt kijavította, de erre el is kedvetlenedett...", olyannyira, hogy nemsokára elment. 1878 májusában megjött az új lelkész, Tomka Károly. Neki a hívek „könyörögve adták elő", mi történt. Júliusban már maga is tapasztalhatta, mennyire hiányoznak az anyagi alapok. A kurátor a járandóság töredékét hozta: „...többet most nem adhat, mert a zsidók már nagyon szorítják s még 600 frt-tal tartozik az eklézsia."
Volt azonban az általános eladósodásnak egy másik okozója is: az egyházi takarékmagtár kiürítése, csődje. Készlete évente mozgott, valamikor volt mód növelni, most sokan mások - ínségükben - csak kölcsönvettek. Egy idő után mindez összeomlott: „...sok éven át az utolsó gabonaszemig egyeseknél volt kölcsön... az egyháznak alig volt olyan tagja, ki tetemes gabonával ne tartozott volna... ha a gabonát össze akarták volna szedni, az egész községet kellett volna a községnek perbe fogni..." - írja a presbitériumi jegyzőkönyv. S mert a kölcsöngabonát behajtani nem lehetett, közös akarattal eldöntötték a magtár feloszlatását. Ezzel azonban a „gabonában kimutatott" egyházi vagyon semmivé vált.
A hívek eladósodásának hasonló folyamata zajlott le az egyházi földek haszonbérleténél. A lelkészi állások átmeneti üresedése időszakában a nép ,jó drágán" haszonbérbe vette a földeket, „...számítva, hogy kegyes hitelezővel lesz dolga". A haszonbérleti díjak rendezése helyett úgy vették, mintha kölcsönként náluk hagyatott volna: „...Ebből az egyház egy kis tőkére tett szert, ez a tőke azonban kinn volt a híveknél". - Amikor Balog Samu és öt társa „önfejűleg" kiköltekezte magát. a néptől a haszonbérleti díjakat kérték, ám mindenki csak az aratás után tudta, próbálta volna megadni. Ezért fordultak a „pénzemberhez,” s a következményeit már tudjuk!

         Az elöljáróság 1879-ben a magyar református közvélemény elé tárta a részleteket, levélben tudósította a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap" olvasóit.
Közben Andrásfalván az egyházon belül is folyt a küzdelem. Amikor 1880. január 1-jén presbitériumi ülést tartanak, betolakodik az uzsorakölcsönügyben érintett két személy, Balog Samu és Varga György kurátor. Most már mint községi esküdtek. A békítő szavakra vakmerően közbeszólnak: „Ők nem akarnak a múltra fátyolt vetni, s követelésüket »vérig« nem hagyják!"-A cs. és kir. Főegyháztanács által megítélt keresetnek a néptől való behajtását maguknak akarják megszavaztatni. Tomka Károly a továbbiakban valamelyest próbálja visszaszállítania bizalmat. A makacsságot félretéve, legalább az járuljon hozzá az egyház fenntartásához, aki teheti, hiszen anyagi alapjaik elvesztek. Nem maradt más, mint a párbérek módszeres beszedése. A nép azonban annyira eladósodott, s a moldvai előlegezési rendszer miatt oly nyomorban van már, hogy ezt is alig-alig fizeti. 1880 nyarán írják: 150 református családfőből júliusig csak három hozta be az egész évi