SZTRIGYSZENTGYÖRGY[1]

  

 

 

 1. Bekezdés helyett

 

    Kezdeti elhatározásom az volt, hogy csak egy rövid beszámolót írok Sztrigyszentgyörgyről, mintegy összehasonlítva Sztrigyszentgyörgyöt a bukovinai Józseffalvával. Bár mindkét falu aránylag közel helyezkedik (-dett) el a többi magyar településhez, magárahagyottságuk sok mindenben hasonlított: eltűntek a magyarok, a vegyes házasságok száma nőtt, eltűnt az anyanyelv vagy elpocsékolódott az anyai örökség. Sztrigyszentgyörgyön ebben nem csak a telepesek hibásak, hanem azok az illetékesek is, akik őket elfelejtették a telepedéstől eltelt 100 év alatt. Mindazok, akik tehettek volna valamit velük és értük addig, amíg ilyen helyzetbe nem jutnak. A többszörös hatások és ráhatások a sztrigyszentgyörgyi magyar közösségre megtették a magukét, befolyásolták e kis magyar csoport életét. Kezdődött ez a pusztakaláni kohók megszületésével, amikor nemcsak a füst jutott Sztrigyszentgyörgyre, hanem erdélyi, bánáti és székelyföldi vendégmunkások hada is. Ettől az időponttól számítandó a vegyes házasságok kezdete. Folytatódott László Ferenc lelkész szerint: „…a brazíliai kivándorlás által félelmetesen megtizedelt sztrigyszentgyörgyi filiálé-”val, a trianoni szerződéssel, majd a magyar iskola beszüntetésével és az iskolaépület kisajátításával, a földreformmal, a földek kollektivizálásával, a pusztakaláni új város létrejöttével, amikor Sztrigyszentgyörgy az újonnan létrejött város egy utcájává, nyúlványává alakult, és így van ez napjainkig.            

    Utam elején, magam sem voltam tudatában annak, hogy rövid idő alatt mennyi anyag fog felgyűlni. Többszörös kiutazásom során, az elbeszélgetések, interjúk és kérdezősködések eredményeként, a rendelkezésemre álló adatok olyannyira felhalmozódtak, és olyan értéket ütöttek meg, hogy azt leközölni egy rövid cikkben érdemtelen lett volna. A tények tömör és száraz felsorolása nemcsak a szerzőnek, de az olvasónak sem ígérkezett volna kellemes tanulmánynak. Később felvetődött az ötlet egy kis összefoglaló kiadására könyv alakban és képekkel. Többször pályáztam, és bár vérbeli, erdélyi és magyarországi történészek ajánlották kiadásra, mint hiánypótló anyagot, a Communitas alap intézője röviden így értesített: pályázhat jövőre. Talán ez nem meglepetés egy állatorvos részéről, aki mellesleg egyik magyar pártot is vezetgeti, elvileg.

    A beavatottak (és nemcsak) tudjak, hogy az adatok, értesülések begyűjtése ritkán bizonyul olyan súlyos feladatnak, mint azok rendszerezése. Szeretném ezért, ha a leközlendő anyag minél egyszerűbben kerülne bemutatásra. Úgy, mint amilyenek a mai sztrigyszentgyörgyi emberek: egyszerűek, őszinték és közlékenyek, nem feledve a nyíltságot és a barátságosságot sem. Mert ahány házban megfordultam, rövid idő alatt éreztették velem, hogy otthon vagyok. Otthon, mint ahogy őseink (az övék és enyém) otthon voltak és együtt Bukovinában. Nem állíthatom azt, hogy manapság Sztrigyszentgyörgy magyar ajkú lakossága mind Bukovinából származik. De a magva, az igen

    Sztrigyszentgyörgy magyarságának bemutatását az 1910-1912-es telepítéssel kell kezdeni. Ellentétben bizonyos történészek és „fajtáját szerető bukovinai székelyek” kedvenc és megrögzött felfogásával, Sztrigyszentgyörgyön sem történt falualapítás, avagy honfoglalás, csak letelepedés, akárcsak az öt bukovinai magyar falu, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva esetében is. Bár kevesen, de voltak ott már előttük is. Ezek utólag beolvadtak a letelepedett bukovinai székelyek csoportjába. A Katolikus Egyház gondozásában jelent meg „Claudiopoli”-ban (Kolozsvárt), „a Christo nato” 1844-ben, a „Schematismus venerabilis Cleri diocesis Transilvaniensis”, ahol a „parochia erecta A. 1691 Hátzeg”-hez „in Filialibus” tartozik Szent-György 5 katolikussal (ezt nem kell rossznéven venni a szentgyörgyiektől, mert Piskinek is csak 9 katolikus lakosa volt akkor). Hogy mellettük még éltek reformátusok és oláh jobbágyok, ez valószínű. A történetírás során nemegyszer feljegyzés történt arról az elismert tényről, hogy a magyar földesurak, a 18. századtól kezdve inkább kedvelték az olcsó és igénytelen oláh jobbágyakat, mint az önérzetes és szabadságszerető magyarokat. Köztudott, hogy ennek mi lett az eredménye, beleértve a román pópák és anyák segítségét is.   

    A sztrigyentgyörgyi telepítésről aránylag kevés az információ. Ők leginkább csak akkor kerültek említésre, mikor az erdélyi telepítésekről, vagy a brazíliai kivándorlásról esett szó. A telepítés körül lezajlott panamázás még felvonta rájuk a világ figyelmét, de utána még az arra illetékesek sem foglalkoztak velük napjainkig. Hosszú idő 100 év. És akkor csodálkozunk, hogy hova jutott Szentgyörgy? Nem! Itt az a csoda, hogy még megvannak és beszélnek magyarul.

    Sztrigyszentgyörgyön egy olyan telepítés zajlott le, mely párját ritkítja a magyar történelemben. Ideje erről részleteket bemutatni a nagyközönségnek. És mint utam elején említettem, még egy fehér fátylat fellebbenteni a bukovinai székelység történelméből.

    

 

   

    2. Hol a harang sem kondul…

 

    A történelem során Hunyad vármegye mindig határvidék volt. Ez néha előnyére szolgált, bár legtöbbször hátráltatta politikai-társadalmi állapotát. Előnye volt a kereskedelem szempontjából, hátráltatva a határok őrzését feltételező költségek miatt és a 14. századtól elkezdődött, fokozódó bevándorlások miatt.

    Az 1848-as forradalom után vérszemet kapott az akkori Nagy Magyarország területén levő kisebbség. Közel 60 év alatt, 1918-ig szinte nem zajlott le olyan gyűlés a budapesti parlamentben, melyen a kisebbség ne követelte volna az úgynevezett jogait. Vonatkozott ez a tulajdonjogokra, a szólásszabadságra, az egyház helyzetére, az iskolákra, sajtókiadásokra. Bár a magyar kormány minden lehető és nem lehető, gyakran a magyarság hátrányára levő jogokat megadott nekik, az elégedetlenség a kisebbség körében nem csökkent, hanem fokozódott. Olyan sajátos helyzetek álltak fenn, mikor a magyar kormány által támogatott és a kisebbség nyelvén íródott sajtó a kormányt támadta, adómegtagadásra, lázadásra szólította fel a kisebbséget. Történelmileg bebizonyosodott, hogy a kormány nem ismerte a végeken fennálló helyzetet, csak a jelentésekből tájékozódott. A meleg irodákban és kényelmes bőrszékekben hozott intézkedések mind erről tanúskodnak.    

    A magyar kormány csak a 20. század elején kezdett ébredezni, és akkor megpróbálta helyrehozni a 19. század közepétől kezdődött mulasztásokat. Késő volt már ekkor és a hozott intézkedések ismét a magyarság, főleg e parasztság kárára voltak. Rideg jogászmunkák kerültek ki a magyar törvényházból, melyek legfőbb céljuknak nem a sérelmek orvoslását tekintették, hanem azt, hogy a kisebbség ne tudja valamilyen úton-módon a törvényeket megtámadni és aláásni.  Ilyen módon az adózó és államfenntartó népet koldussá tették és kivándorlásra kényszerítették. Jellemző erre az 1894-es V.-ik t.c. jogszabály, mely minden haszontalan témát feldolgoz, csak a leglényegesebbet hagyja ki: a magyar birtokállományban beállt állapotokat, melyeknek helyzete a 19. század végén katasztrofálisan kétségbeejtő. Hollaky Arthúrnak Hunyad vármegyei alispán rendeletet bocsátott ki és információkat kért az arra illetékesektől, hogy mi az oka a nagyfokú, Hunyad megyei kivándorlásnak. Nézzünk meg egy választ:

 

“Sz.2001/904

 

                         Alispán Úr!

 

     A folyó év és hó 7-én kelt 12308 sz. a. rendeletre jelentem, hogy a kivándorlás növekedésének oka a nagy fokú ínség, mely a folyó évi nagy szárazság miatt származott általános termény hiány miatt keletkezett.

 

            Puj, 1904 év október hó 30-án

 

                                                            Török Árpád

                                                            főszolgabíró“

 

    A 19. század elején Hunyad megyében már alig léteztek Árpád-kori települések egész községekből tűnt el a magyarság vagy került kissebségbe: Marosillye, Marosnémeti, Dobra, Kőrösbánya, Beregszó, Kéménd, Haró, Magyarbrettye, Tordos, Lozsád, Al-Pestes, Kis-és Nagybarcsa, Rápolt, Algyógy, Bácsi, Alsó- és Felsőszilvás, Alsó- és Felsőszállás, Szászváros, Hátszeg, hogy csak néhányat említsünk meg.

    A törvényhozás ekkor hat millió koronát bocsát a kormány rendelkezésére, 50 évre. Ez a magyarság szempontjából veszélyeztettet vidékek megsegítésére kellett volna szolgáljon. Ám ezért is a telepes gazda 4%-os kamatot kellett fizessen. Holott a román országokban egy hold földet lehetett vásárolni egy jól megtermett tyúk árából. Mind az akkori magyar kormány külpolitikája, mind a belpolitikai ügyek rendezése éretlenségről, hogy ne mondjuk rosszindulatról tanúskodik. Bár saját népével szűkmarkú volt, nem lehet ezt állítani róla, ami a kisebbség iránti nagylelkűségét illeti. Hiszen csak a karánsebesi, nagyszebeni, lugosi, balázsfalvi, szamosújvári, nagyváradi román egyháznak, mint kongrua, kárpótlék és különféle segélyekre több mint 11 millió koronát szavazott meg nagyvonalúan. És tette mindezt két évre. Saját fiaival, véreivel uzsoráskodott a magyar állam.

    Az állam azt is megakadályozta, hogy a telepes gazda a saját házát eladja. Mit szólhat ehhez a telepes? A bukovinai magyarok állítólag a földhiány miatt hagyták el szülőföldjüket. Most olyan telekhez jutottak, melyet kötelesek megfizetni, de nem rendelkezhetnek vele. Íme a törvénycikk: „17. § Ha a mindenkori telepesek telepítvényi ingatlanaikat a tulajdonjognak az első telepes nevére történt bekebelezésétől számítandó 15 éven belül másnak mint törvényes leszármazóiknak vagy házastársuknak bármikor elidegeníteni akarnák, ez esetben a kincstárt elővásárlási jog illeti meg; miért is a telep tulajdonjogának a telepes nevére való bekebelezésével egyidejűleg bejegyzendő lesz a magyar királyi kincstár javára az elővásárlási jog is, mely abban áll, hogy ha a telepes telepítvényi ingatlanait a kiszabott 15 éven belül elidegeníteni akarná, köteles ezen ingatlanok megvételével a magyar királyi kincstárt megkínálni, a kincstárnak pedig jogában áll, azon ingatlanokat minden tartozékaival együtt a telepes által vételár fejében már befizetett tőkeösszegek, továbbá az igazolt házépítési költség, vagy ha házépítési kölcsönt adott, ennek tényleg törlesztett részeinek lefizetése mellett megvásárolni és arra vonatkozó tulajdonjogát tehermentesen bekebeleztetni. Joga van azonban ezen így lefizetendő összegből azon hátralékos kamatokat levonni, melyeket a telepes azon évekre, melyekben a telepet bírta, be nem fizetett. - A telepítő kincstár az elővásárlási jog igénybevétele iránt a megkínálástól számított 60 nap alatt nyilatkozni tartozik; - ellenkező esetben elővásárlási joga elenyészett. A törvényes leszármazóknak vagy a házastársnak történt elidegenítés a telepítő kincstárnak mindenkor bejelentendő.”

A telepeseknek a dolgok ilyen állása nem volt tudomásukra hozva. Ők erről csak akkor értesültek, miután Bukovinában minden ingatlanukat (ingóságukat) pénzzé tették és megjelentek Sztrigyszentgyörgyön. A telepes helyen semmi sem várta őket: sem a megígért házak, sem a gazdasági épületek. Kimérték a földeket és a Jóisten gondjára bízták őket.

És még valami az 1894-es törvénycikkből. Ennek 26. § szerint a mesteremberek eleve ki voltak zárva a telepítésből: ”ezen törvény mezőgazdasággal foglalkozó telepesekről intézkedvén, iparos munkások telepítésére nem alkalmazható”. Egyszóval ha volt köztük hivatásos kovács, asztalos, bognár, fazekas, ács, cipész, szűcs, stb. az nem telepedhetett!

    Kiket szemelt ki a magyar kormány a Hunyad megyei telepítésre? Azokat a keleti határ mentén élő magyarokat, akikről a XIX. század végéig jóformán tudomásuk sem volt. Akkor hívta fel rájuk a figyelmet az istensegítsi születésű László Mihály a „Keleti testvéreink” című írásával. Bár az írás nem annyira a bukovinai magyarok megsegítésére indult László professzortól, mint saját nevének erősítésére. Mert köztudott, és ezt László István pap, a testvére is megerősítette, hogy nem igen állt szóba fajtájával.  Egyáltalán nem, vagy tévesen ismerték a bukovinai magyarok eredetét: egyesek azt hittek róluk, hogy a honfoglalástól maradtak ott, mások, hogy Rákóczy fejedelem bujdosó kurucai.

    A Hunyad megyei telepítés hivatva volt az itteni magyarságot megerősíteni. Mégis, nem az új telepek létrehozása lett volna szükséges. A történelem bebizonyította, hogy a fennálló, de pusztulásra ítélt, még meglevő magyar helységek szorultak volna megerősítésre, olyan módon, hogy ezek a magyar néphez, ennek történelméhez kapcsolódjanak. Meg lehetett volna erősíteni a Beregszó – Haró - Kéménd –Rápolt vonalat, vagy a Dobra – Marosillye - Marosnémeti sávot. A bukovinai székelyeknek nagyobb erőfeszítésbe került megélni az új telepeken, mint Bukovinában. Minden energiájuk a földek megdolgozására, az adók, a kamatok kifizetésére összpontosult. Az akkori kormányt nem a telepesek életszínvonala, művelődése, a tanügyi gondok érdekelték, hanem az adók beszedése. Egyszerűen letelepítették őket, és csak akkor emlékeztek meg róluk, amikor pénzbeszedésről jött a szó, vagy amikor kitört az I. világháború és szükség volt ágyútöltelékre. Az eredmény: rengeteg özvegy, még több árva, akikről senki sem gondoskodott, gazdasági lezüllés és az a tény, hogy végül is Romániába telepedtek. Csak a telepesek kitűnő életképessége, munkaereje, kitartása és a mezőgazdasághoz való, vele született szakértése érte el azt, hogy mégis, a mai napig megmaradtak.

    Az akkori magyar kormány szerepéről külön meg kell emlékezni. Mindenki úgy könyveli el, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepítés magánjellegű volt. Hivatalosan az is, de Szabó Imre mögött mindig az akkori adminisztráció állt. Mert nem akárki kezdhetett bele magántelepítésre, ha azt az állam nem engedélyezte, és nem rendelkezett pénzügyi fedezettel. Szabó Imrének pedig meggyőzőképességén és ismeretségein kívül semmije sem volt. Furcsa az akkori kormány kitartása, folytonossága a bakklövései mellett. Az adott időpontig már annyi telepítés történt, és alig lehet őket sikeresnek mondani: Al-Duna, Babsa, Vice, Magyarnemegye, Gyorok megannyi fiaszkó. Kinek használtak az újabbak? Szemtanúk szerint Sztrigyszentgyörgyön csak a puszta föld várta őket, az sem az, amiért fizettek, és kocsánykalibákban születtek az első babák. Szokásos itt azt emlegetni, mint okot, hogy Bukovinában a földek felaprózódtak. Azok már 1820. körül nagyon felaprózódtak, nem rá 100 évre. 1880-körül Hadikfalva már a vasútból élt, a többi fuvarozásból, kereskedésből és móduvázásból. De meg lehetett élni. Talán napjainkban senki sem dolgozik külföldön? 1911-1940 közt nem történt telepítés, de volt szaporulat. Azok miből éltek meg, hisz a földek nem terjedtek?

 

  

 3. Röviden a falu múltjáról

 

    Sztrigyszentgyörgy az azonos nevű folyó, vagy ahogy a helybeliek mondják „a patak” mentén helyezkedik el, ezzel párhuzamosan, észak-dél irányban. Pusztakalán közigazgatásához tartozik, ennek Újvaros nevű részével van egybenőve. A Piski-Petrozsény útvonalon lehet a falut megközelíteni, a DN 66-os úton. Nagyobb városok közelében fekszik, Piskitől 17, Vajdahunyadtól 13, Hátszegtől 21 kilométer távolságra, tengerszinti átlagmagassága 230 méter. Alacsony, enyhe dombok karolják körül, egyedül a Magura csúcs az, amelyik „kimagaslik” 590 méterre. Gyönyörű kilátás nyílik a faluból minden égtáj felé: keleten a szászsebesi havasok, nyugatra Gyalár község, délen a Retyezát büszke csúcsai, északon az Érchegység vonalai simogatják szemünket.          

    A vidék már régen lakott volt, ezt bizonyítják e Dévai Múzeumban taláható leletek, amelyek i.e. 5500-3500-ból származnak. A bronzkor is nyomot hagyott a vidéken, ebből az időből fejszék, balták különböző karperecek maradtak fenn.

    Első okleveles említése a falunak 1377-ből származik, amikor a Tengewrg néven kerül feljegyzésre. Az írásos megnevezés időnként változik, 1440-ben Zenthgerg, 1472-ben Zenthgyergy, 1498-ban pedig Zentgerg a neve.  Legrégibb épülete egy kőtemplom, a mai román részen. A templomok középkori eredetét egyrészt az oklevelek, másrészt és főképpen a stílust hordozó kövek, különösen a román és gótikus koriak bizonyítják. Nagyon sok templom középkori eredetéről a templomok védőszentjei vallanak.  I. Bélától és Szent Lászlótól kezdve a települések is a védőszentjeikről kapták nevüket. Szent László megszabta azt is, mely ünnepeket kell megünnepelni. Az erre vonatkozó dekrétumban felsorolt szentek templomai a legrégebbiek közé sorolhatók; Szent István vértanú, Szent János apostol, Szent György, Szentkereszt, Szent Mihály, stb.

    A település Szent György tiszteletére szentelt templomának nevét őrzi. Kőtemploma a 13-ik század II-ik felében épült, egy előző századból származó fatemplom helyén, melynek temetőjében II. Béla korabeli pénz és erre a korra jellemző egyéb tárgy (az egykori katolikus lakosság emlékei) a 12. század első feléből (1131-1141) kerültek felszínre. A templom szentélye 18. századi toldás, rövid hajójának nyugati végén kis harangtorony van, ennek keleti oldalán egy felirat megörökíti az építtető Laczkó ispán nevét. A templom eredeti freskóinak felirata a 15. századi kegyuraságok emlékét őrzik.

    1315-ben és a 15. században újítják.

    Középkori katolikus lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A 18. században református filia. A 19. század elején (1809) a református egyház eladja a templomot a görög-keleti egyháznak, mivel hívei elapadnak.

    Sztrigyszentgyörgy mai katolikus temploma 1935-ben épült, a bukovinai magyarok összetartása eredményeként.

    A bukovinai telepesek, otthoni (bukovinai) szokásukhoz híven, a falut egy hosszú utcában alkották meg, és ez a mai faluközpontban is észrevehető. A szájhagyomány szerint, a románság házaitól a Baricsa-patak választotta el, ma is ezen kell átkelni, hogy a faluba érkezzünk.

 

 

  4. A sztrigyszentgyörgyi telepítés története röviden

 

    A telepítés főszereplője Szabó Imre Magyar Királyi Pénzügyi Számtiszt, egy dévai telepes gazda fia, aki saját bevallása szerint „alapos csángóismerő”. Annak a bizottságnak volt egyik tagja, amely Szász István kolozsvári magyar királyi telepítési felügyelővel a dévai hozzátelepítéshez 1909-ben, néhány gazdát Bukovinában kiválasztott.

    Ez alkalommal a bukovinai magyar falvakat végigjárva, személyesen szerzett tapasztalatot arról a nagy hazavándorlási vágyról, mely az ott élő magyarokat 1883-tól fűtötte. Tisztában volt azzal is, hogy a telepítésre megvásárolt birtokokat egyhamar nem fogja a kincstár betelepíteni. Ezért dr. nagybarcsai Barcsai Andor, akkori országgyűlési képviselővel társulva, a megszakadt településeknek a magánúton való folytatását tűztek ki célul.  A cél jó kampányötletnek bizonyult 1910-ben, dr. Barcsai Andornak képviselővé választáséra, a dévai telepesek részéről.

    Mint említettem, Szabó Imre dévai állami tisztviselő 1909-1910 év folyamán megjelent Bukovina magyar falvaiban. Hazafias hangú nyilatkozataival, olyan állításaival, melyeket valószínűleg ő maga sem hitt, súlyos, de be nem váltott ígéreteivel, kivándorlásra buzdította az arra amúgy is hajlamos ottani atyafiakat. Miután erdélyi, állami „csángó”-telepekről igen kedvező hírek érkeztek Bukovinába, a lakosság tömegesen jelentkezett áttelepítés céljából. Annál is inkább, mert Szabó Imre úr biztosította őket, hogy az általa intézett telepítés is állami felügyelet alatt történik. Szabó Imre és Dr. Barcsay Andor országgyűlési képviselő vezetése alatt telepítő bizottság alakul, melynek Sztrigyszentgyörgyön megbízottai illetve képviselői: Farkas Béla közjegyző és Rádu János állami elemi iskolai tanító voltak. Telepítés céljaira összevásárolták a helyi és környékbeli földbirtokosoktól a Sztrigyszentgyörgyön megszerezhető földeket (Szoboszlay Dénes, Barcsay, Papp Jenő, Buda Gyula - féle birtokok). A megvásárolt birtok egy részét a telepítés vezetői kéz alatt kicserélték a sztrigyszentgyörgyi román parasztok kisebb, rossz minőségű birtokaival. A románok, köztük a különben igen jóindulatú pap is, örömest kaptak az alkalmon (mint általában mindig), mert ilyenformán a kavicsos, bokros, részben alig hasznavehető birtokaikat is váratlanul jó földdel cserélhették ki.

    Így például a Sztrigy folyó partján levő hosszú házsor is, melyet a bukovinai magyarok laknak ilyen kicserélt birtokon fekszik. Ez utóbbi cserének kétségtelenül csak annyi előnye volt, hogy a telepnek ez a része gyönyörű szép helyen nyert elhelyezést, a község területén, illetve a régi község házainak folytatásában. Hamarosan tapasztalták a telepesek, hogy telkeik rendkívül vizenyősek, konyhakertjük talaja pedig tele van kaviccsal, ezért kertjüknek igen kevés hasznát veszik. Ugyanakkor a telepítő bizottság által kicserélt, de eredetileg a magyarok részére vásárolt földeken, mások akár vagon-számra termelhetik a káposztát, zöldségeket, stb. Az elégedetlenkedéshez hozzájárult még az is, hogy a házak felépítésénél is, például a tégla beszerzésénél, stb. számos visszaélés történt.

    Az 50 évre előírt részletfizetési feltételeket a telepesek eléggé nehéznek, súlyosnak találták. A magyarok meglepődve vették észre, hogy itt nem állami telepítésről van szó, hanem egy telepítő magán-bizottság kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva. A magyar állam ugyanis abban az időben már nem igen foglalkozott a telepítések ügyével. De Szabó Imrét támogatta Barcsai képviselő! Mint a későbbi fejlemények is igazolták, akkor már minden állam, jobb ügyhöz méltó buzgósággal a nagy leszámolásra (világháborúra) készült. Erre fordították minden gondjukat és felesleges pénzüket. Úgy látszik Szabó Imre is tett lépéseket az illetékes minisztériumban a sztrigyszentgyörgyi telepítés költségeinek fedezése céljából, de ott elutasították kérését. Csak egy állami támogatású bank (Hitelszövetkezet) igénybevételét ajánlotta a Minisztérium, „mert fedezet nincs ilyen célokra, egy fillér sem, sajnos a hadihajókra kell”- írja Szabó Imre 1911. június 20-án Jancsó Ernő piskii főespereshez intézett levelében.

    A megvásárolt telepes birtok két legértékesebb gyöngyét a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúria szép, masszív épülettel s több, mint 3 hold értékes belsőséggel és a bacalári (Băţălari), ugyancsak nemesi kúria képezte. A magyarok szerették volna a sztrigyszentgyörgyi Szoboszlay-féle nemesi kúriát (melynek akkori értékben félmillió korona volt az ára) a római katolikus egyház részére megtartani. Hisz a telepesek mind római katolikus vallásúak voltak. Akár templomnak, iskolának vagy plébániának rendkívüli alkalmas épület, eszményi hely lett volna. Ez a nagy értékű épület és belsőség ellenőrizhetetlen módon Rádu János sztrigyszentgyörgyi állami elemi tanító birtokába jutott. Ő annak idején nagybuzgalmú telepítőnek adta ki magát, s egyik fő tagja volt a lelkesen dolgozó telepítő bizottságnak. Később (aránylag későn) a magyaroknak is kinyílt a szemük, s lépéseket tettek a fenn említett belsőség visszanyerésére. Rádu János látva a veszélyt, néhány ezer elértéktelenedett magyar koronával kifizette a telepeseket (ellentétben a félmillió korona értékkel). Ezek az összeget elfogadták, annál is inkább, mert nézetük szerint az akkor már korrupt rendszer miatt már úgysem tudtak volna joguknak érvényt szerezni. A ballépést már nem lehetett jóvátenni, úszni kellett az árral. Hasonló sorsra jutott a bacalári nemesi belsőség és kúria is, mely a telepítő bizottság egy másik tagjának, Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyzőnek a birtokába került. Utólag ő a birtokot a román parasztoknak eladta.

    A bukovinai magyarok szomorú szívvel, méltatlankodva és megbotránkozással, de tehetetlenül nézték az ő kárukra történő jelenségeket. Egyetlen jóakaratú vezetőt sem láttak maguk körül, kihez bizalommal fordulhattak volna panaszaikkal és nem csekély nehézségeikkel. Egyhangúan kezdtek ekkor elégedetlenkedni. Mint ízig-vérig jó katolikusok, bizalommal értesítették minden egyes esetben lelkipásztorukat, Jancsó Ernő piskii főesperest. Számos panaszlevelet intéztek hozzá, s a telepítő bizottság üzelmeivel szemben pártfogasát s ügyük „jóakaratú figyelemmel kísérését” kérték. Tudtommal egyedül a főesperes úr volt az, aki akart és segített is rajtuk. Tőle telhetően küszködött érdekükben, bár a Sztrigyszentgyörgytől 18 km.-re lakó és túlságosan elfoglalt esperesnek eléggé korlátolt volt a hatalma, ami a segítséget illeti. Kár, hogy a szentgyörgyi telepítés befejezésekor, amikor számuk megközelítette az 500-at, nem volt saját papjuk, aki segítségükre, védelmükre kelt volna.

    A telepítésnél történt csalásokról nehéz tiszta képet alkotni. Ezért szóról-szóra közlünk néhány levet vagy részletet belőlük, valamint a felvett jegyzőkönyvekből is párat. Ezeket az elkeseredett sztrigyszentgyörgyi telepesek küldték Jancsó főespereshez, illetve László János dévai telepeshez.

    A bukovinai magyar családok visszatelepítése az eredeti terv szerint nagyvonalúnak ígérkezett. 1910 év folyamán, pl. 237 bukovinai és részben már Boszniába költözött székely-csángó család Sztrigyszentgyörgyre, Fehérvízre (románul Râu Alb), Felsőszálláspatakra (Sălaşul de Sus) és Pujra (Pui) való telepítését vették tervbe. A szép és életrevaló terv megvalósulását elsősorban pénzügyi nehézségek akadályozták meg.

 

    

 

 

 

    5. A telepítés bonyodalmai

 

    1910-ben a telepítés kis méretben indult meg s csak Sztrigyszentgyörgyre szorítkozott. Amint később kitűnt, erre sem volt elegendő pénzügyi fedezet. Így érthető, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepesek részéről a panaszoknak vége-hossza nem volt. Különösen akkor, mikor nyilvánvalóvá lett, hogy az előre hirdetett státusi kölcsön nem valósulhat meg. A telepesek befizetett előlegeiről senki sem számolt el. Az állam akkori vezetői egyáltalán nem fogták fel a kérdés nagy horderejét. Magántelepítési bizottságok pedig képtelenek egy nagyobb arányú telepítés eredményes lebonyolítására, hacsak áldozatra kész bankintézmények nem állnak teljes erejükkel segítségükre. Szabó Imre, a telepítés szellemi irányítója, kitől eleinte a jóakarat és nemes szándék nem vitatható el, minden emberileg lehetőt megtett az ügy sikerében. A kormány részéről a telepítessél kapcsolatos kéréseire csupán szépszavú, de anyagiakban be nem váltható ígéreteket és a jövőre vonatkozó, bizonytalan biztatásokat kapott, melyekre építeni nem lehetett. És mégis elindította a telepítést!

    Szabó Imre anyagi erők hiányában tekintettel arra, hogy a telepesek valamennyien római katolikus vallásúak, az Erdélyi Római Katolikus Státushoz fordult 37 darab melléklettel támogatott kéréssel. A telepítés pénzügyi lebonyolítására 640.000 korona kölcsönt kért 4%-os kamat mellett, telekkönyvi biztosítékokkal. A Státus azonban nem rendelkezett akkora pénzkészlettel s a kérést, sajnálatának nyilvánítása mellett, a 37 mellékletével együtt visszaküldte.

    Magukra hagyottságukban, tanácstalanságukban a telepesek gyanút fogtak: félrevezetetteknek, becsapottaknak érezték magukat s teljesen elcsüggedtek érezvén, hogy a nehéz fizetési feltételeknek saját erejükből képtelenek eleget tenni. Élőszóban és írásban ismételten Jancsó főesperes úrhoz fordultak tanácsért, védelemért s megsokasodott bajaikban útmutatásért. Így 1911. június 5-én 51 telepes gazda elkeseredett hangú levelet írt Szabó Imre úrnak. A levélben helyzetük tisztázását kérik, valamint az előlegek becsületes elszámolását. A levelet Jancsó főesperes úrhoz küldték közvetítés végett. Ebből kitűnik, hogy a telepes ház és külsőség értékének letörlesztése 50 évre volt tervezve, holdanként évi 40 korona törlesztést számítva. Így 50 év alatt a föld holdjáért összesen 2000 koronát kellett volna fizetniük, holott a megvételkor azonnali fizetés mellett a költségekkel együtt csak 500 korona volt 1 hold földnek az ára. Elkeseredetten írják a telepesek ezért az említett levélben: „Mert miszerint meg van írva, azt úgy ki nem bírjuk fizetni soha!…” Majd így folytatják: „Továbbá kérjük Tekintetességedet, hogy az előlegjeink hollétet, valamint címét, még nem láttuk és nem tapasztaltuk, Méltóztassék nekünk beszámolni, mert még idáig semmiféle célra nem lett beszámolva, sem az építési költségekbe, sem az évi törlesztésbe; tehát ez okból vagyunk így elcsüggedve, mert sokfélekép félre lettünk vezetve, hogy államosít, holott az állam álmot sem lát rólunk, csak megvesztegetést tapasztalunk mindenben. Ha kérésünket nem hajlandó teljesíteni, úgy akkor kényszerülve vagyunk telepedésünk alapján további lépéseket tenni…”

    Jancsó Ernő főesperes-plébános az 51 telepes aláírásával ellátott panaszlevelet komolyan vette. Az 1911. június 19.-én 579 szám alatt iktatott levelében erélyes hangon felszólította Szabó Imre urat arra, hogy a sztrigyszentgyörgyi telepítés ügyéről részletesen számoljon be. A főesperes többek között így ír: „Már nagyon sokszor volt szíves Uraságod nekem, mint főesperesnek megígérni, hogy a sztrigyszentgyörgyi csángók telepítési ügyéről referálni fog. Mind vártam eddig, de már most tennem kell az egyház ügyeit tekintve ép azért igen szeretném tudni, hogy már megmaradnak-e a telepesek Sztrigyszentgyörgyön, úgy lett-e rendezve a birtokviszony, hogy ők a tartozásukat kifizetve megélhetnek-e ott; mert nem akarnék csak úgy vakra-hatra valamibe fogni, hogy a költség meglegyen és utoljára nem lesz kinek. A telepítés ügye szép, hazafias és hálára kötelező dolog, de csak akkor, hogyha az úgy van keresztül vive, hogy hasznos és nem káros. Mert lelkiismeretlen tény volna, ha a szegény emberek felbiztatva és beugratva, nagy kárt szenvedve földönfutókká lennének, ahelyett, hogy édes hazájukba visszajöhettek volna! Azért kérem Uraságodat még e hét folyamán megválaszolni ezen levelemben feltett kérdéseket, mivel kénytelen leszek aztán, ha választ nem kapok, más által kérni felvilágosítást a telepítés ügyéről”.

    A kemény hangú levélre Szabó Imre 24 órán belül válaszolt. Válaszában védi önmagát és a telepítés ügyét. Rámutat a telepítéssel kapcsolatban felhalmozódott elfoglaltságára, valamint a felmerült, szinte leküzdhetetlen nehézségekre. Védekezése fényt vet a sztrigyszentgyörgyi telepítés több, ismeretlen mozzanatára. Ezért helyénvalónak látom Szabó Imre levelének lényegesebb részeit közölni:

    „A sztrigyszentgyörgyi telepítésre vonatkozólag tudatni kívánom, hogy Majláth Gusztáv püspök úr Őnagyméltóságának, mint akinek kegyes közbenjárását megnyertük annak idején, referádámat még nem tehettem meg; az ügy financiális oldalát érintő végelszámolást teljes egészében még nem ejtettük meg, s miután már kevés elintézést vár, a telepítés folyamáról a közel jövőben jelentésemet tehetem. Az ügyet minden fázisában megvilágítva, Őnagyméltósága teljes képet nyerend. Ami a hozzám intézett többi kérdést illeti, rövidesen válaszom a következő: Hogy a telepesek megmaradnak-e, valószínűnek tartom, mert annak idején valamennyi a komoly betelepülés szándékát jelentette, és több-kevesebb vagyonát fektette a kapott telepbe, ámbátor vesékbe senki sem lat. Birtokviszonyuk a lehető legkedvezőbben rendeztetett, mert a legszegényebbje is ½ hold belsőséget, 3 ½ külsőt és legelő-, erdőrészt kapott, tehát mindenben részesedett. Hogy megélhetnek-e, az sokban függ szorgalmuktól is. Az intenzívebb gazdálkodás végett a kir. gazdasági szaktanár az ősz folyamán többször kiszállott; a kertészetre, tekintettel az itteni conservgyárra, ösztökéltem, mert tetemes jövedelmet hajt. Radu János tanító úr és Farkas Béla közjegyző úr vezetésükben sokat fáradtak eddig is. Tagadhatatlanul nem nagy vagyonúak telepeseink s erre való tekintettel nem is volt nagy előlegük. Törlesztésük éppen részben a földművelésügyi kormány, részben közbenjárása folytán elég kedvező. Tiszta, szilárd anyagú ház és (cserépfedéssel) ½ hold belsőségre havi 7 koronát, évi 84 koronát, a külsőségek holdja után évi ca. 20 koronát fizetnek törlesztésben, ami gondolom nem sok s hiszem, hogy a vidéken azt még bérletben is magasabban kellene megfizetni. Ennek dacára törlesztési segélyt óhajtunk részükre kieszközölni, amely folyamatban van…Állami támogatást kértem marhaállomány beszerzésére is, amit meg is nyertek, de még nem vetettem igénybe, mert módosítás iránt folyamodtam. A lelkiismeretlenség, szegény emberek felbiztatása, beugratása és földönfutóvá tételének vádja tehát nem érhet. Amit megtehettem megtettem, tudatában annak, hogy sok méltánylásban senki részéről amúgy sem részesülök, amit elsősorban éppen a kormányhatalom expozensének személyemmel szemben elkövetett hajszája és anyagi tönkretételem célzata igazol. Egy szomorúnak mondható körülményről azonban meg kell emlékeznem. Embereinket több oldalról bujtogatják. Némely magyarnak az nem tetszik, hogy kedvező előlegek mellett kaptak embereink földet, sőt talán vallási kérdést is belehintenek. Mindezekre felhasználni igyekeznek olyasmit is, hogy az államnak semmi tudomása sincs a telepítésről, ami nem áll, hisz állami kiküldött mérnök osztotta föl az ingatlanokat, a financírozáshoz a minisztérium tette át a kérvényeket az állami támogatási pénzintézethez, mert fedezet nincs ilyen célokra egy fillér sem, sajnos, a hadihajókra kell. Az is bizonyos, hogy a kormány hunyadmegyei expozense ellenvéleménnyel van a csángók iránt, amit hivatalos értesítéssel is tudok igazolni. Éppen ezért, mint főesperest kérnem, mint híveit, ezekről a rosszindulatú vádakról adandó alkalommal felvilágosítani szíveskedjék.”.

    Szabó Imrének 1911. június 20-án kelt és a fentiekben közölt leveléből látható, hogy a telepítő bizottságnak a telepítés lebonyolítására szükséges pénzösszeg nem állott a rendelkezésére. A kezdet nehézségeivel küzdő telepesek pedig a törlesztéssel, építéssel, beruházásokkal és a család fenntartásával járó terheket egyszerre nem tudták elviselni. Szabó Imre az elcsüggedt atyafiakat azzal vigasztalta, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus kölcsönt fog adni kedvező feltételek mellett.

    Jancsó főesperes a telepesek panaszleveléből értesülve a híresztelésekről, a Szabó Imre 1911. június 20-án küldött levelével egyidejűleg Pál István státusi előadóhoz is tájékozódó levelet intézett a statusi kölcsön tárgyában:

    „Sztrigyszentgyörgy filiálisomban 53 csángó család telepedett le Szabó Imre dévai számtiszt közvetítésével. Szabó Imre a csángók előtt odanyilatkozott, hogy a telepítés költségeinek fedezésére a Róm. Kath. Status igazgatósága is hozzájárul évenként egy bizonyos nagyobb összeggel. Igaz-e ez? Vagy valótlan az illető úr állítása?”

    Erre Pál István státusi előadó közölte, 1911. jún. 22-én, hogy Szabó István kölcsönre vonatkozó kérvénye nem volt teljesíthető a szükséges pénzkészlet hiánya miatt. Meglehet, hogy Szabó Imrét és dr. Barcsai Andort e telepítés körül eleinte a jó szándék vezette. Azonban, miután az ilyen munkában egyik sem volt gyakorlott, nem számoltak előre sok mindennel, amivel egy ilyen telepítés járni szokott, különösen nem, a pénzügyi oldalával. Hiába volt Szabó Imre pénzügyi számtiszt – amire oly sokszor szeretett hivatkozni – mégis megakadt. A telepesek, mint ilyenkor szokás, jöttek, mentek.        

    A telepítési irodában a kapkodás még nagyobb lett. A megkezdett házépítések, pénz hiányában, megakadtak s Szabó Imre, a már ittlevő telepeseknek kiadta, hogy aki maga fejezi be a félbe maradt házat, vagy egészen felépíti, annak az előlegből visszatéríti a költségeit.

    E kedvezmény se tudta újból megindítani a pénzes kivándorlókat. Jött ugyan néhány pénztelen ember, kik készpénz előleg helyett váltót adtak, melyet a megegyezés értelmében, a telepítési iroda, a kiváltásig, saját tárcájában kellett volna megőrizzen. De amint látni fogjuk, nem így történt. Pénzre volt szükség, s hogy pénz legyen, embereket kellett szerezni. Levelet írt Kubassek (más források szerint Kubacsek vagy Kubatsek) János hadikfalvi papnak. E levélben hivatkozik a magas kormány és gr. Majláth erdélyi püspök támogatására, magát ezek megbízottjaként tünteti fel!! Kéri, hogy a kitelepülni óhajtóknak ezt tudomására hozza, mert ezek magatartásával sem a kormány, sem pedig azok a faktorok, akik az annyi fáradságot igénylő visszatelepítésekkel bajlódnak, nincsenek megelégedve. Hivatkozik a kormánynak a sztrigyszentgyörgyi telepítés kapcsán a püspökhöz intézett hivatalos leiratára, mely közli a telepesek személyi és vagyoni megbízhatatlanságát. Bár szívesen fogadták be telepeseket, többen az utolsó pillanatban lemondtak. Megemlíti Dévát, ahol nyolc üres telep maradt.

    László János itt megjegyzi: „Szabó Imrének, mint másodlagos dévai telepes fiának, aki Déván nőtt fel, azt hiszem nem lesz kifogása, ha felhívom a figyelmét, hogy neki tudnia kellett azt, hogy Déván nemcsak hogy beteltek mind a telepek, hanem már kezdetben ki kellett osztani házhelyeknek a mai Vásártér felső, és alsó végében, agyagos gödrök részére fenntartott területeket, a föld nélkül maradottaknak. Itt sántít a hivatkozás”.

    Majd írja tovább Szabó a levélben: „a kormány éppen a kegyelmes püspök úr közbenjárása folytán, ezúttal Sztrigyszentgyörgyön nem viselkedik hidegen, ha a jelentkezők megfelelnek a követelményeknek. A magas kormány ebbeli leiratát, kegyelmes püspök atyánk 1910. május 15-én 2-155-1910 sz. alatt teljes egészében leadta hozzám, s a jelentésemet kérte, amit megtettem. Keresztes Gergelyt és Bónis Józsefet azért dobtam ki a telepről, mert lehetetlenségeket követeltek, a népet felbujtották, s hamis hírekkel tévesztették meg az otthoniakat.

    Kérem Bogos Gáspár és Géber Gáspár települni óhajtókat, akik vonakodnak eljönni, figyelmeztetni, hogy ne üljenek fel a híreknek, hanem csak jöjjenek, különben a már beküldött előlegüket elveszítik, mert azzal birtokaikat már részben ki is fizették. Házaikat pedig a költség felének lefizetésével építik föl. A másik része szintén törlésre marad. Október elsején készen lesznek a többi házak, hogy a Bukovinából jövőknek legyen hova elhelyezkedniök.

    Merthát méltóztatik meggondolni, hogy mégis van valami bántó abban, hogy az Amerikába kivándoroltató ügynököknek több hitelt, és nagyobb bizalmat ad e nép, mint egy magas kormány, és egy gr. Majláth valóságos belső titkos tanácsos erdélyi püspök, és az ország leendő hercegprímása iránt, s csekélységem iránt, kinek szintén része volt, hogy a figyelem, és gondoskodás Bukovina felé irányult.

    Magyarországon annyi becsületes, földet nélkülöző munkás kér, hogy a gondoskodás elsősorban ezeket illeti meg.

    Alkalmatlankodásomért szíves elnézését kérve, eddigi szíves fáradozásait részemről, addig is, míg illetékes helyről megtörténik, igen köszönve, maradtam hazafias üdvözletemet tolmácsolván

    Főtisztelendőségednek tisztelő híve – Szabó Imre m. kir. p.ü. számtiszt, mint a sztrigyszentgyörgyi telepítés vezetője.

                               Déva, 1910. június 16.-án”.

    Tehát, amint Szabó Imre írja, a figyelem és gondoskodás Bukovina felé irányult. Bár ne úgy lett volna, mert ezt a „gondoskodást” bizony sokan megsiratták. Íme egy példa ezekből, ahol László János leírta unokatestvére esetét:

    „Györfi István istensegítsi lakós, aki unokatestvérem, a tőlem kért információ alapján Sztrigyszentgyörgyön egy nagy telepre az előleget befizette, 1350 koronát 1910 évben, Szabó Imrének. Györfinek a felesége, kinek elhalt első férjétől több gyermeke, és szép vagyona maradt, hallani sem akart a kivándorlásról, s így Györfi kénytelen volt a teleptől visszalépni. Ezt a kényszerű elhatározást levélben közölte Szabó Imrével és velem is. Kérte Szabó Imrét, hogy a befizetett előleget adja ki nekem, hogy azt neki elküldhessem, és a telepet adja át másnak. Szabó Imre erre azzal válaszolt nekem, hogy Györfi István keressen maga helyett olyan telepest, aki a telepet átveszi s az előleget hiánytalanul, lefizeti. Györfi talált is maga helyett más telepest, de Szabótól a pénzét többszöri kérésre  sem kapta meg.

    A dologból per lett. Györfi megnyerte a Szabó elleni perét, de pénzét soha többé nem látta. A per, mint tudjuk, költségekkel jár. A Györfi vagyonát ez megette, s őt magát Amerikába kergette.

    Utolsó búcsúlevelét Tóth Imre istensegítsi tanítóval íratta meg hozzám - egy nagyon jellemző levélben, a telepesek lelki állapotáról - melyben szomorú sorsát nekem így sírja el:

 

                                    Istensegíts, 1913. március 29.-én

 

                      Kedves Rokonom János!

             Tudatom, hogy én szomorú sorsra jutottam, mert én április 5.-én indulok Amerikába, s Isten tudja, hogy még hazajövök-e, vagy soha. Te tudod, hogy még soha gondolatom sem volt Amerika felé, s meg is élhettem volna vagyonomból a családommal együtt tisztességesen, de megette azt tőlem Szabó Imre, amit te jól tudsz, hogy azt a pénzt, amit Szabónak adtam, a bankból vettem föl, s a rossz esztendők miatt nem tudtam fizetni, s még erős sokat költöttem, s jártam, hogy pénzemet Szabótól visszakaphassam, de nem adta vissza, csak hitegetett, csalogatott addig, amíg körmömre hagyta égni a gyertyát, s akkor megtagadta. Azt mondta, hogy a pénzt nem adja vissza, s nem is adta vissza, még ma sem, pedig a törvényben megnyertem. Verje meg érte az Isten.

     Csupán miatta mentem tönkre. Te hallottad, mikor Déván, a saját házában, azt mondotta nekem, hogy menjek nyugodtan haza, s ő nekem februárban a pénzt elküldi. Azóta eltelt három február, s még sincs pénz. Az én, s annak a sok szegény embernek a véres verejtéke fogja őt megverni, akik miatta sírnak. Most én is az ő áldozata vagyok, s az ő keze hajt elmennem, eltemetkezni Amerikába. Hiába könyörögtem, hiába írtam olyan sok levelet pénzemért, az ő gonosz lelke nem hallgatta meg a sírásomat. Mindég csak csalogatott, hogy majd akkor kapja meg a pénzét, pedig hát csak hazudott nekem, és még ő mondott engem szemtelen fráternek, amiért keserves filléreimet kérni mertem. Pedig nálánál szemtelenebb frátert keveset láttam. Ezentúl én is tudom majd, kinek kell hinni.

          Adjon az Isten neked jó egészséget, majd ha szerencsésen Amerikába érkezem, írni fogok neked. Most sok dolgom van, azt sem tudom hol áll a fejem.

       Még egyszer, sok jó egészséget kívánok neked,

                               rokonod Györfi Ferenc István s. k.

    A Györfi István leveléhez, Tóth Imre tanító a maga nevében kísérő levelet írt, mely így szól:

                                                Tisztelt László Úr!

 

    Engem kért meg Györfi István, hogy utolsó levelét az ő szavai szerint megírjam. Nem akartam ugyan annak megírását elfogadni, mert illendőbb lett volna tőle, ha utolsó levelét, rokonának, saját kezűleg írja meg. Igen kért azonban, mert neki most rengeteg járása és dolga van a nagy út előtt. Igen el van keseredve a Szabó affér miatt. Annyi átkot szórt Szabóra, hogy leírni sok volna. Pedig hát sokszor valóra válik a csalódott ember átka.

    A levelet úgy írtam, ahogy ő nekem mondta, nem tettem hozzá semmit, és el sem vettem belőle. Most nem kívánkozik senki, a Szabó kezei közé, akarom mondani ölelő karjai közé. Azok, akik Magyarországra telepedtek volna, ha itt nem hallanák folytonosan a kivándorlottak rettenetes csalódásairól, most nem hajóznának Kanadába, hogy egy hibás telepítés miatt, a magyarság számára örökre elvesszenek.

           Istensegíts, 1913. III.29.

                                 Üdvözlettel, Tóth Imre tanító”

    Amíg Bukovinában Györfi István és sok-sok csalódott társa, az önzetlen hazafias telepítésért sírva szórták a nehéz átkokat Szabóra, addig itt vígan folyt tovább a telepítési manipuláció. Sem Sztrigyszentgyörgyön, de még Csernakeresztúron sem volt bevándorolt telepes, akinek kisebb-nagyobb panasza ne lett volna Szabóra.

    Itt egy kis kitérőt engedélyezve magamnak, röviden idéznék a csernakeresztúri „Historia Domus” 1913-as évben írt bejegyzéséből:   

    „Jancsó Ernő hunyadi főesperes, piski plébános (…) Püspök úr Őméltósága útján a m. kir. földművelésügyi miniszterhez fordult ingyenes telek engedélyezéséért (a templom részére - sz. m). Mivel azonban a Csernakeresztúron letelepedett székely-csángók nem az 1894. V. t. c. alapján eszközölt állami telepítéssel, hanem parcellázás útján szereztek maguknak ingatlanokat, azért a miniszter kincstári ingatlanok hiányában templom és plébánia részére ingatlant nem engedélyeztek.

    Az egész telepítési ügy is majdnem végzetessé vált. A magán telepítők összevásárolták az egyes birtokosok ingatlanait, ki is osztották az igénylők között, de a birtokosoknak nem tudván a vételárat megfizetni, kicsi hijja, hogy utra nem kerülnek a telepesek. Az ügyet Mara hunyadmegyei főispán előterjesztésére a földművelésügyi miniszter akép szanálja, hogy a kérdéses ingatlanokat megvásároltatja a magyar földhitelintézet országos szövetségével, mely az eladó birtokosok igényeit bizonyos leütésekkel kielégíti, az ingatlanokat pedig a telepeseknek 30 év alatt teljesítendő részlet fizetés mellett átadja.”

    Nem csoda, hogy a panaszok olyan emberek fülébe is eljutottak, akinek módjában állott e panaszokat és visszaéléseket a nyilvánosságra hozni. Egyik ilyen szem- és fültanú László János volt, aki, hogy elejét vegye a további visszaéléseknek levelet írt Tóth Imre istensegítsi tanítónak, melyben a telepítés körül folyó eljárásokat és csalásokat részletesen megírta. Kérte, hogy a levél tartalmát a bukovinai magyar községek tanítóival, papjaival és bíráival közölje, hogy azok a népet világosítsák fel az itt folyó manipulációkról és beszéljék le őket a Szabó-Barcsay - féle telepítésre jönni.

    Szabó erre beperelte - sajtó útján elkövetett, hamis rágalomért - László Jánost, és megvádolta őt a „Hunyad Vármegye” újságban. László János rá egy hétre így védekezett:

 

           „Hunyadmegyei csángótelepítés igazi botrányai.”

 

                  (Válasz Szabó Imre „csángó apostolnak”)

 

    Szabó Imre, a múlt vasárnap, egy pirosborítékú röpiratot adott ki, melyben úgy tünteti föl magát, mint a csángóság jótevőjét. Tiltakozik a telepítéssel kapcsolatosan minden meggyanúsítás ellen, s az én bőrömmel akarja takarni szennyes bűneit. Megrágalmaz azzal, hogy én munkásságomért pénzt kaptam tőle, hogy én ingyen telepet kívántam tőle, s Barcsay Andor segítségével megyebizottsági tagságra pályáztam.

    Én gazdálkodó ember vagyok, aki két keze munkájával dolgozza meg a földeit, és biztosítja, Isten után, a maga és családja, évről-évre a tisztességes megélhetését, kenyerét, s nem szorulok, hogy a mások véres verítékén úri életet biztosítsak magamnak. Szabó Imre hazug állításaival szemben a való igazság ez:

 

1.          Szabó Imrétől soha semmi szolgálatért pénzt nem kaptam. Hazudik.

2.          Állítom, és ha kívánja bizonyítom, hogy saját hasznára sok szegény embert megkárosított

3.          Sok települendőnek telepet nem adott, de pénzét elvette.

4.          A biztosítékul vett váltókat a megegyezés ellenére leszámítoltatta, azokért az emberektől a pénzt beszedte, de a váltókat perelni engedte, miáltal sok telepesnek érzékeny kárt okozott.

5.          Ha valaki jogos követelését tőle követelte, gorombán összeszidta, s egyeseket irodájából ki is dobott.

6.          Ha én, Szabó szerint, ingyen telepet akartam volna, egy jobbmódú telepes gazdát a nagyszebeni tébolydába deportáltattam volna, s egyszerűen belecsücsültem volna a vagyonába, merthát kérem ez mostanában szokás. (Célzás arra, hogy Szabó Imre apját 1911-ben tényleg a szebeni tébolydába szállították, aki ott elhalt, és vagyonát utódai örökölték.)

 

            Koncz Aladár vizsgálóbíró beidézett. A röpiratot kezébe vette, és így szólt hozzám:

            „-Tudja maga, hogy ezért az inkriminális kifejezésekért összeveri a bokáját, ha a vizsgálat során kiderül a hamis rágalmazás?

• Azért írtam, válaszoltam, hogy legyen vizsgálat belőle.”

    És lett vizsgálat belőle, ahol László Jánost felmentették. Szabó Imre, a 9871-913 B. szám tanúsága szerint, mint magánvádló, fenntartotta még perét, majd 1914. júniusában visszavonta.

    A Szabó Imre csalásainak igazolására bemutatunk néhány jegyzőkönyvet:

        

                 JEGYZŐKÖNYV

 

 Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön 1912. év június hó 23.-án.

     Jelen vannak az alulirottak.

 

    Alulirottak közösen előadják, hogy Papp Jenő dévai törvényszéki bíró megvásárolt baczalári házát és belsőségét azon czélból akarták eladni, hogy annak árából a meddő marhák részére egy legelő területet vásároljanak. De ez, a mai napig, előttünk titkos úton jutott Farkas Béla sztrigyszentgyörgyi közjegyző birtokába, melyet a dévai kir. közjegyző Farkas Béla már régebben 18000 koronára becsült, mint legalacsonyabb árban, holott már akkor a gazdasági épületekből több hiányzott.

    Továbbá pedig, a Sztrigyszentgyörgy községben levő Szoboszlai-féle ház, melynek becsértékét 24000 koronára tették hozzávetőleg, s ez úgy, mint a baczalári ház, szintén előttünk ismeretlen úton jutott Rádu János sztrigyszentgyörgyi tanító kezébe, holott mindkét ház a telepesek tulajdonát képezte és azoknak értéke a telepes földeket terheli.

    Végül azt is előadják, hogy a sztrigyszentgyörgyi román paptól, a telepesek részére annak idején megvásárolt 40 hold területű, s a telepesek határában első minőségű föld, szintén titkos, előttünk ismeretlen úton jutott a sztrigyszentgyörgyi románok kezébe.

    Kmf. az összes telepesek nevében alulirottak:

    Benkő János sk., Gáspár Leó sk., Gáspár János sk., Várda Péter sk., Kiss Lőrincz sk., Géber Gáspár sk., Benkő Márton sk., Burján Mihály sk.,Fazakas Márton sk., Beke Noé sk., Nyisztor József sk., Györfi Antal sk., László Gergely sk., Benkő Lázár sk., Tamás Boldizsár sk.

    Tehát tizennyolc, meg 24, annyi mint 42000 korona. A 40 hold föld ára, legalacsonyabban számítva, az akkori forgalmi árakhoz mérten, édes testvérek között is megért 12000 koronát. Ez annyi mint 54000 korona összekárosodást jelentett, ami egy olyan rongyos kistelepes községnek, mint Sztrigyszentgyörgy elbírhatatlan tehertételt jelentett.

    Az összkárosításoktól eltekintve, lássuk, hogy egyesek megkárosítása hogyan történt.

    Benkő Márton vallomása:

    Benkő Márton előadja, hogy 12 holdas telepéért, melyért 755 korona 75 fillér járt volna, Szabó Imre 929 kr. 60 fill.-rt szedett be. Benkő Ferencz előtt kijelentette neki, hogy fáradozásai fejében a Csíki-féle házat ingyen fogja neki adni és a fölöslegesen beszedett 229 kr. 60 fill.-ért cserepet fog adni háza befödésére. Mikor ezt követeltem, Rádai Ferencz, dévai vállalkozó jelenlétében, goromba szidalmak között elutasított.

    Továbbá pedig 166 koronat átadtam megőrzés végett Szabónak, mikor a telepbe helyre állok, valamilyen igavonó állatot vehessek vele, de mikor ezt tőle visszakértem, ugyancsak Rádai előtt gorombán elutasított és kijelentette, hogy semmi követelni valóm nincs, mert egy négyszobás házat kaptam ajándékba. Az „ajándékozott” házat éppen úgy megterhelte, mint más telepeseket, és ezáltal nekem 2205 korona kárt okozott.

                                        Benkő Márton sk.

    Kovács János vallomása:

    Kovács János előadja, hogy háza építésénél Szabó Imre elegendő téglát nem adott, s hogy háza építését befejezhesse, kénytelen volt 6000 drb. téglát a saját pénzén vásárolni. Erre összesen 320 koronát adott ki, amit Szabó neki nem fizetett vissza. Továbbá telekelőlegbe felszedett tőle 1320 koronát, miből 234 korona visszajárt volna, s így engemet 554 koronával károsított meg.

                                           Kovács János sk.

    Ilyen úton lettek megkárosítva:

Nyisztor József 1600, özv. Salamon Pálné 1100, Palkó József 300, Fazakas Márton 444 korona 40 fillér, Csíszer Antal 473 korona, Benkő Lázár 700, Gáspár Lázár 400, Győrfi Antal 141, Barabás 44 korona 80 fillér, Gáspár Leó 130, Székely Ferenc 500, Kiss Lőrinc 200, Kiss ? 175, Balog János 300, és Erőss Balázs 400 koronával. Összesen 6928 korona 80 fillérrel.

    Sajnos az így megkárosítottak névsora nem teljes. A 84 darab felvett jegyzőkönyv nagyobb része elkallódott a telepítés befejezése és a világháború után.

    De a megkárosításoknak egy második módja is volt. Álljon itt ezekből is egy pár példány:

                

                        JEGYZŐKÖNYV

 

Felvetetett Sztrigyszentgyörgyön, 1912. év június 23.-án

 

    Alulirottak élőszóval jelentik, hogy 8 holdas telepük után két szobás, egy konyhás házat kötelezte magát építeni Szabó Imre. Azonban csak egy szobás, egy konyhás házat kaptak, ennek daczára, Szabó Imre házaikat még jobban megterhelte, mint a kétszobás egy konyhásakat, mennyiben 5 korona 70 fillérrel többel van félévi részletük megterhelve, pedig Szabónak két szobás egy konyhás házra fizettek be az előleget.

                                Kmf. Géber Gáspár sk., Burján Mihály sk., Bakos József sk.,Gáspár Kelemen sk.

    Majd egy másik jegyzőkönyv így szól:

                             

                         JEGYZŐKÖNYV

 

    Alulirottak 13 társuk nevében kijelentjük, hogy 1910 tavaszán, mikor bennünket Szabó Imre Sztrigyszentgyörgyre hozott át, mind a tizenhármunknak a Csíki - féle birtokból oly feltétellel adott 3-3 holdat, holdankint a 26 koronáért és egy-egy belsőséget a 38 korona 20 fillérért, hogy ezen összegeket a telepelőlegeinkbe fogja annak idején beletudni. Amikor ezt tőle követeltük, egyszerűen leszidott és elkergetett.

    Csiszer Antal sk., Benkő Márton sk., Kovács János sk.

    A rejtett megkárosítások közé tartoznak azok, is ahol az összegek nagyságát megállapítani nem lehet, éspedig: a telepítés legalkalmasabb manipulációi közé tartozott a telepek egyenlőtlen megterhelése. Gyengébb minőségű földeket, a jobb minőségű telepes földeknél jobban megterhelni. Így, mintegy 72 telepes lett a két telepítésen, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron megkárosítva.

    A kimeríthetetlen megkárosítások egy harmadik fajtája a biztosítéki váltókkal történt. Ugyanis, a telepesek közül sokan voltak abban a helyzetben, hogy pillanatnyilag készpénzzel nem rendelkeztek. Az ilyenektől biztosítéki váltót szedett Szabó Imre. A váltókat a megegyezés értelmében hat hónapig a telepítési irodának nem volt jogában leszámítoltatni. A megegyezést Szabó nem tartotta be. A váltókat a dévai iparbanknál leszámítoltatta, s mikor a telepesek e váltóik összegét Szabónak kifizették, kamatokat szedett be utánuk, de a váltókat nem adta ki, hanem a befizetést nyugtákkal igazolta.

    A megnyugodott telepeseket, egy szép napon, az a meglepetés érte, hogy az iparbank peresítette a váltóikat. Szabóhoz szaladtak kétségbeesésükben, de az gorombán összeszidta és kikergette őket az irodából. Fűhöz-fához fordultak a szerencsétlenek, ám minden szaladgálásuk hiábavaló maradt. A tetemes perköltséggel együtt, újból meg kellett fizetniük a váltótartózást.

    Szabó Imrének ezt a ténykedését igazolják: Dávid András sk., Búzás János sk., Tamás Lajos sk., Nyisztor Ferenc sk., és Sebestyén János sk. csernakeresztúri lakosok.

    Továbbá: Jordáki Pál sk, özv. Csobot Antalné sk, Kásler Orbán sk, Várda János sk, és Szemcsuk Ambrus sk, dévai lakosok.

    A hiányos iratok nyomán megállapítható károsodások összege, így is kitesz 61763 korona 40 fillért. De mennyi lehetett a meg nem állapítható összeg? Ki tudná megmondani, hogy az üzérkedések meddig folyhattak volna, ha a röpirat nyomán fel nem bolydul a méhkas. A vizsgálat megindult. A csernakeresztúri telepeseket csoportosan idézték be Dévára, a bírósághoz és hallgatták ki. Sztrigyszentgyörgyre a vizsgálóbíró maga szállt ki, és hallgatta ki a károsultakat.      

    A félben levő házakat annak idején a „Hétszilvafa” című dévai vicclap is megénekelte. A házak kukorica kóréval pótolt födelükkel sokáig szomorúan hirdették a nyomorúságos telepítés voltát. S ha az „altruista” bank meg nem szánja a telepeseket, ki tudja, merre vették volna útjukat? A bank átvette őket, rendezte a rendezni valót és lehetővé tette nekik a megnyugvó életet.

    Szabó Imre nem győzte panaszkodni, a szerinte igaztalan vádak miatt, és még ő adta a sértettet. Pedig tény az, hogy az ő kezén tűnte el a pénz. A mellüket veregető magyar származású Szabó Imrék több bukovinai magyart késztettek kivándorolni Amerikába, mint amennyit az amerikai ügynökök kicsaltak. És sok Szabó Imre akadta a bukovinai magyarok történelmében. Ha már a fajtabeliekkel így megjárta a szegény bukovinai telepesek közössége, és nem egyszer, akkor még bízhatott-e volna bennük? És ha bízott is, már nem volt „élés” mert úgy jártak, mint a szerencsétlen Györfi?

    Örökös gondok, aggodalmak és panaszok között telt el a telepítés utáni négy esztendő. 1914. nyarán kitört az első világháború. A törlesztések megszűntek. Az életbelépett moratórium védte az adóst minden hitelezővel szemben. A háború folyamán a pénz elértéktelenedett s így az adósok egy-egy borjú vagy malac árából könnyűszerrel egyszerre kifizették minden adósságukat, melynek törlesztése eredetileg 50 évre volt tervezve. Így a legszegényebb telepes is szabad birtokos lett, tehermentesítette házát és külsőségét. Későn helyzetük javulására, mert már jött a földreform az új rendszerben.